Amit nem tudtam volna elképzelni, legfeljebb rémálmaimban, bekövetkezett. Nincs értelme szépíteni: elbuktunk, vesztettünk. Méghozzá olyan négy év után, melyet legfeljebb a magyar nemzet ellenségeinek kívánnék. Minden racionális számítás, minden normális érzelmi reakció ellenére a „rendszerváltás” óta először ismételheti ballépéseit (száznál is többet) egy kormány. Gratulálok. Nem annyira a győzteseknek, hanem a rájuk szavazóknak. Kollektív öngyilkosság. Túl közeli a vereség ahhoz, hogy kedvem lenne tárgyilagosnak lenni.

Az elkövetkező napokban és hetekben politológusok és újságírók szorgos termeszei rágják végig az eredményt, mely minden magyarázat ellenére hihetetlen és elfogadhatatlan, mert egy többszörösen bukott kormányt erősített meg a népakarat: csak így, tovább, egészen a verem aljáig. Mintha Alexander Bachot szavazták volna vissza 1867 után. Azért nem említem Kádárt, mert őt talán még most is visszaszavaznák, ha élne. Ilyen derék gyilkost és hazaárulót még ma is megbecsülnének a tömegek, nem is rúghatnának labdába a pitiáner tolvajok és adócsalók. Elemezhetnénk a bukás okait, kezdve a magyar választási vastörvénytől, mely a kétpárti koalíciót tételezi, egészen az MDF sajátos szerepéig, de ezt nyilván megteszik mások, diadalittasan és szánakozva. A kettős állampolgárságról szóló népszavazás gyászos kimenetele óta élhettünk a gyanúperrel, hogy a magyar tömeget már nem lelkesítik a nemzeti egység és a keresztény világnézet céljai és értékei, sőt jelentős része kifejezetten ellenségesen viszonyul ezekhez. Kádár népe bizalmáról biztosította Kádár örököseit, vörösbe öltözve csápolt, hogy még jobban húzzanak bele a korrupcióba, az eladósításba, a szemérmetlen hazudozásba. Olyan választást veszítettünk el, melyet kétharmados többséggel kellett volna megnyernünk ahhoz, hogy új lapot nyissunk a magyar történelemben. Most helyette írhatjuk a régi krónikát, elnyomva, elhallgattatva, kinevetve, és bizony üldöztetve is.

Persze a mi tragédiánk néhány száz vagy ezer kilométerrel távolabb inkább csak különös bohózat, mely eltörpül a világot valóban foglalkoztató események mellett – még apró híradásra sem igen méltatják a világ nagy médiumai azt, ami számunkra élet-halál küzdelem volt. Az egyetlen érdekesség az, hogy 1990 óta ez az első magyar kormány, mely a második ciklusban is folytathatja munkáját.

Sokunkban megfordult titkon, hogy történelmi távlatokban gondolkodva talán így lesz jó: ez a garnitúra tényleg folytassa, amit elkezdett, fejezze be a rombolást, ébressze rá saját, elvakult híveit is arra, hogy itt szó nincs öszszefogásról, modernizációról, szociáldemokráciáról és liberalizmusról, csak egy posztkommunista hálózat brutális és mindenre elszánt étvágyáról, mely áldozatát nem hagyja ott, amíg akad rajta ehető falat.

Lehetne itt szánakozni a közömbös távolmaradók és a félrevezetettek felett, akik nem tudták, mit cselekszenek – de bizony tudták, tudniuk kellett. Csak azt a kétmillió két-háromszázezer derék magyart sajnálom, akik most sejtik, mi következik. Bátorság, mondják majd, és kitépik a nemzetiszínű zászlót a kezünkből, biztonság, mosolyognak majd, és listát készítenek azokról, akik vasárnap templomba mennek, igazságosság, harsogják komoran, amikor megjelennek az adószedők és végrehajtók. Európa és a nagyvilág pedig hallgatni fog, mert Magyarországon törvényes rend uralkodik, nagyjából úgy, ahogyan ezt a Kádár-korban már megszoktuk. A balliberális klientúra tagjai továbbra is jól élnek majd, a párttagok egy nappal előbb értesülnek az áremelésekről, és csöndben készítik a hangulatjelentéseket. Tovább szélesedik a szocialista demokrácia, és aki életben óhajt maradni, hamar eltanulja a korszerű konzervativizmus törpe pártjától, mi a konstruktív ellenzékiség lényege, különösen, ha belép a Tisztelet Társaságába.

Üdvözlet a győzőnek, Ady Endre szavaival: „Mi voltunk a földnek bolondja, / Elhasznált, szegény magyarok. / És most jöjjetek, győztesek: Üdvözlet a győzőnek.” És tudjuk, hiába kérjük, „ne tapossatok rajta nagyon, / Ne tiporjatok rajta nagyon, / Vér-vesztes, szegény, szép szívünkön…” – mert most következik a taposás és tiprás. Nekünk pedig marad a kármentés, majd, valamikor. Most a kóbor kutyák összeszedése következik, veszett rókák irányításával. Bátran, biztonságosan, igazságosan. Ha hagyjuk. Mert sintér és telep mindig akad.