Kereszt a lángok felett

Több száz millió ember nézte döbbenten április 15-én késő este a televíziót, ahogy lángol a párizsi Notre-Dame-székesegyház teteje. Mintha a keresztény világ szíve közepét érte volna késszúrás. Most ott magasodik a kereszt az üszkös romok között, a szentély nyolcszáz éves falaitól övezve. Lélek nélküli ember, aki nem lát benne szimbólumot.

Nem kérdés, hogy az épületet helyrehozzák, megújulva várja majd az újabb évszázadokat és a csodálók millióit. Hiszen voltak már korábban is nehéz évei. De mi lesz Isten szellemi házával? A lélek visszatér-e a renovált falak közé? A Miasszonyunk-katedrális nem múzeumnak, sem pedig turistalátványosságnak épült, hanem a szakralitás otthonának. És mi lesz velünk, akiknek már a keresztény voltát is elvitatnák éppen azok, akik Európát elvágnák keresztény gyökereitől?

Régen minden egyszerűbb volt. A liberálisok kigúnyolták a vallást, a baloldaliak pedig üldözték. Mára balliberális körökben új érvelés született: a keresztényeket azzal kell vádolni, hogy nem is igazi keresztények, nem követik Jézus tanításait, vizet prédikálnak, de bort isznak. Minden ízében hamis érvelés ez. A Szentírásban ugyan valóban ott van az irgalmas szamaritánus példázata, és Jézus valóban sokat beszél az elesettek segítésének parancsáról. De idézzük Máté evangéliumából a 15. fejezet 21-28. versét a kánaáni (tehát pogány) asszonyról:

„…ekkor egy kánaáni asszony, aki arról a környékről jött, így kiáltozott: Uram, Dávid Fia! Könyörülj rajtam! Leányomat kegyetlenül gyötri a gonosz lélek! Jézus azonban nem válaszolt neki egy szót sem. Erre odamentek hozzá a tanítványai, és kérték: Bocsásd el, mert utánunk kiáltozik. De ő így felelt: Én nem küldettem máshoz, csak Izráel házának elveszett juhaihoz. Az asszony pedig odaérve leborult előtte, és ezt mondta: Uram, segíts rajtam! Jézus erre így válaszolt: Nem jó elvenni a gyermekek kenyerét, és odadobni a kutyáknak. Az asszony azonban így felelt: Úgy van, Uram! De hiszen a kutyák is esznek a morzsákból, amelyek gazdájuk asztaláról lehullanak. Ekkor így szólt hozzá Jézus: Asszony, nagy a te hited, legyen úgy, amint kívánod! És meg­gyógyult a leánya még abban az órában.”

A jézusi tanítás nem azt mondja, hogy légy a világ balekja, minden ingyenélőnek lába mosója, hanem azt, hogy ismerd meg, fogadd el és valld meg a kereszténységet annak teljességében.

A hívő számára sem olyan egyszerű képlet tehát kereszténynek lenni. De amikor Európa keresztény voltáról beszélünk, valójában nem hitbéli megállapítást teszünk. Ennek a földrésznek a kultúrájában a kereszténység az az alap, amire minden más épül. Ezért olyan nehéz megfogalmazni. Az ember úgy van vele, mint Szent Ágoston a kérdéssel, hogy mi az idő: ha senki nem kérdezi tőlem, akkor tudom, ha azonban a kérdezőnek kell megmagyaráznom, akkor nem tudom.

Miben áll Európa kereszténysége, a tételes hiten túl? Például a templomainkban, a templomaink megbecsültségében. Hogy mindnyájan mindben otthon vagyunk, mert tudjuk, miért emeltettek, és mi miért van bennük. Aztán a közös történeteinkben, Ádámtól és Évától a József-regényen és a Dávid-zsoltárokon át János jelenéseiig. Sokszor elég egy jel, egy szimbólum, egy tárgy képe, hogy rögtön tudjuk, miről is van szó – hiszen mindez a közös élményünk.

Aztán a tízparancsolat. Nem arról van szó, hogy egy keresztény ember nem szegi meg a parancsot, nem lop, és aki lop, az nem keresztény. Még csak nem is az a lényeg, hogy a kereszténység nevezi nevén a bűnt, ezt más kultúra is megteszi. Inkább a tökéletlenségünk tudata és a jóra való örök törekvés, a kettő együtt, amin megfordul a keresztény erkölcs. Tudjuk, hogy esendőek vagyunk, de szakadatlanul törekednünk kell a jóra, önmagunk legyőzésére.

Sokan azt mondják, hogy a kereszténység nem­zetek fölött áll, maga az ős-
nemzetköziség. Ez azonban nem igaz. A kereszténység a kezdetektől fogva az etnikai közösségekre tagolt emberiség közös műve volt, még akkor is, amikor az egyes államok az etnikai közösségek határain átnyúlva vagy azokat felszabdalva alakultak. Egyáltalán nem véletlen, hogy ma mind a katolikus, mind a protestáns egyházak a nemzet védelmezőinek mutatkoznak egész Európában. Európa népei nemzetben élik az életüket, keresztény egyházaink sem tesznek másként.

Régi balliberális követelés az állam és az egyház szétválasztása. Sokszor visszatérő vád, hogy a középkorban az egyház birtokba vette az államot – holott a dolog fordítva történt, akkor az állam vette birtokba az egyházat, majd az állam húzódott vissza belőle. De hamis az az állítás, hogy a kettőnek teljesen el kell szakadnia egymástól. Az egyházaknak felelősségük van az állammal szemben, az államnak pedig az egyházzal szemben. Európa kereszténysége azt jelenti, hogy ezt a felelősséget felismeri és vállalja. És vállalja a papjait is. Még akkor is, ha a sok tíz­ezer között olykor bűnös lelkek is vannak. Európa kereszténysége azt jelenti, hogy a bűnösök büntetést érdemelnek, de bűnük nem vetülhet az ártatlanokra.

A Notre-Dame teteje beroskadt, de az égett gerendák fölött továbbra is ott fénylik a kereszt. Lényege szerint ugyanaz, amelyet Konstantin császár látott a Maxentius elleni csatában. Konstantin e jelben győzött. In hoc signo vinces! E jelben győzhetünk mi is.