Tegnap például becsöngettek. Épp a publicisztikámat írtam volna, amikor berreg a csengő. Kimegyek – senki. Alig ülök vissza, s kezdek el dolgozni – ismét. Ezt négyszer-ötször megismételték, amikor elborult az agyam. Kiordítottam a folyosóra: Most már elég volt! Be lehet ezt fejezni! A szomszéd erre kijött és megjegyezte, ő látott valakit itt ólálkodni, sötét bőrű ember volt, s kezében egy árpádsávos zászlót szorongatott, melyen a szakrális szimbólumot vastag, piros filctollal áthúzták. Ijesztő.

Délután lementem tejért, és mire visszaértem, a falra valaki az alábbit írta: „Rohadt magyarok!” Szóltam a házmesternek, azt mondja, majd utánanéz a dolognak. De nem nagyon látom, hogy halálra törné magát. Szerintem ő is fél.

A sógorom kerékpárja meg eltűnt. Reggel még ott állt az italbolt előtt, szépen lelakatolva, ahogy azt kell, csillogó, arany Tuto-lakattal, s este, amikor a felesége érte jött, hogy hazavigye, már nem volt sehol. A sógor nagy hazafi, tagja a gárdának is, és mindezt nem is rejti véka alá. A kabátján is Nagy-Magyarország kitűzőt visel, gyakran dalolja borgőzös állapotban azt a kis nótát, hogy „Lesz, lesz, lesz, csak azért is lesz”, a kerékpár meg ráadásul narancssárga, úgyhogy esküszik rá – és ezt a kocsmáros úr is megerősíti –, hogy származása, no meg nézetei miatt történt mindez.

Ráadásul előző este egy sötétkék, 1,6-os Octavia hajtott át a szomszédos utcákon, s köztudott, hogy a helyi cigány önkormányzat egyik vezetőjének is ilyen autója van. Sötét volt, és nem lehetett pontosan látni, de gyanús. És félelemkeltő.

Mondom, menedékjogot kérek. De ha lehet, inkább egy másik országba, mint ahová Mohácsi menekül. Ugyanis félek tőle.

Pozsonyi Ádám