Első fejezet, első bekezdés:

„Ma nem mentem suliba. Azaz mentem, de csak hogy elkéredzkedjem a diritől. Lúzerség suliban rohadni. Csak a köcsögök teszik. A stréberek. Fater levelét is átadtam, melyben „családi okokra” hivatkozva kéri felmentésem. Jó duma, nem? Kérdezte a seggfej, mi a családi ok. Mondom, az öreget behívták munkaszolgálatra. Na, nem is okoskodott tovább, mehettem haza. Király! Fater szólt, a boltban várnak, siessek, mert szükség lehet rám. Azért kért el a suliból – hadoválta –, hogy »maga mellett lásson ezen az utolsó napon, mielőtt elszakad hazulról«. Fene egy megható szöveg. Tök gáz, nem? Hagytam, hadd rizsázzon, lényeg, az hogy nincs suli. Pár szót ugattam anyámmal is, már nem emlékszem, mit. Asszem, meg is orrolt, mert tojtam a fejére, de hát végre is, ma az öregnek kell nyaliznom, hogy ha elmegy a transzportra, rám hagyja a zsozsót meg dugi pornóképeit. Egyszer belestem az íróasztalába, mekkora nagy dudák! Királyság! Már indulófélben voltam, erre mostohaanyám is nekiállt ott rinyálni az előszobában. Négyszemközt. (Hú, piszok jó egy bige!) Aszonta, reméli, hogy ezen a szomorú napon az én »megfelelő viselkedésemre is számíthat«. Nem tudtam, mit mondhatnék. Ki nem szarja le? Fatert viszik, hát viszik. Lényeg hogy nem engem. De ’sztem félremagyarázta a hallgatásomat, mer’ úgy folytatta, hogy nem az érzékenységemet akarta érinteni (bárcsak mást érintene!), mert hiszen nem kétli, hogy tizenötödik esztendőmben járó nagyfiú létemre magamtól is képes vagyok felfogni a bennünket ért csapás súlyosságát. Bólintottam. De közben meg a dekoltázsát kukkoltam frankón – nagyfiú vagyok, ő mondta, vaze! Banyek, amint fater elhúz munkaszolgálatba, kicsit bedobom magam nála. Elvégre most én vagyok a bossz, vagy nem? Tutkirály!”

Tavaszra – ha minden igaz – az egész művel végzek. Önök is várják?