Ezen az estén egy írópalánta kereste meg őt. Novellát hozott. "Hogyan tudnék bekerülni az irodalmi életbe?" – tudakolta az ifjú.

– A nagybetűsbe? – nézett rá Keskeny maga mellé téve az újságot. – Hm. Adja csak ide azt a papírt.

– A novella jó – mondta pár perc szünet után -, épp ezért Önnek nem sok jót jövendölök. – A döbbent tekinteteket látva barátunk gúnyosan elmosolyodott.

– Vegyünk egy irodalmi lapot. Itt maga megjelenik. Talál egy rovatvezetőt, egy nímand kis figurát, aki elvégezte az egyetemet, papírja van, ám a büdös életben nem írt le egyetlen sort sem, ami köszönő viszonyban lenne az efféle fogalmakkal mint: egyéniség, eredetiség, saját hang. Az ilyen mitugrászt nevezzük mondjuk Bíró Gergelynek. Maga elviszi egy írását Bíró Gergelyhez. Csak nem képzeli, hogy megjelenik? Már eleve azért utálni fogja, mert tehetségesebb, nem beszélve arról, hogy bolond lesz kockáztatni a pozícióját maga miatt. Nekik a szürke és közepes nyám-nyám kell, amiből nem lehet baj. Az eredeti produkció mindig a szélről indul, s általában botrányos. Annak kell lennie, különben nem ér egy hajítófát sem. Az ilyen alakok egy életen át tanulmányokat írnak a száz év előtti kor formabontó egyéniségeiről, de a jelenben rettegnek, nehogy egy ilyen felbukkanjon. S ha fel is bukkanna, zsigerből gyűlölnék az illetőt, s ott tennének neki keresztbe, ahol tudnának. Mint minden kis frusztrált közepes, aki pozícióhoz jutott. Nos, ezek után is vállalja azt a sorsot, hogy író legyen?

Az ifjú dacosan felemelte a fejét.

– Tudja mit, uram? Szarok én az ilyen alakokra. – Azzal sarkon fordult, s kiviharzott.

Keskeny Károly tűnődve nézett utána.

– Ebben az ifjúban van tehetség – jegyezte meg töprengő hangon. – Kortársai – az a sok irigy, közepes kis senki – hogy fogják majd utálni pár év múlva!