Barátom meséli:

– Képzeld, kiadtam a lakásom. Egy cigánynak. Ne hülyézz! – intett mindjárt. – Nem tudtam, hogy az. Az asszonyt küldte szerződni. Tudom, barom vagyok, meg balek – előzött meg ismét, s bölcsen bólogatott hozzá –, figyelni kellett volna, elővigyázatosnak kellett volna lennem, de most már ez van. – Szerinted, fizet? Hát persze hogy nem. A lényeg nem is ez. A pénzt már lesz…m. A gond az, hogy nem megy el! Nem fizet és marad. És használ áramot, vizet, fűtést. Mondtam, hogy menjen. Finoman, ordítva, üvöltve. Szerinted, elmegy? Nincs hova, ezt mondja. Szóltam a rendőrnek, tegye ki. Szerinted, kiteszi? Nem, az ő jogait vizsgálja. A bűnelkövetőét. Hogy aszondja, én engedtem be. De hát az én lakásom! – ordibáltam most már a kapitányságon. Szerezzen pár embert, s tegye ki, mondták. Mi nem merjük. Hogy lehet az, hogy nem tudom kitenni? Hogy a cigány megteheti ezt? Hogy a szavam, a tulajdonos, a magyar ember szava semmi. Hogy egyáltalán meg meri tenni ezt velem? Úgy, hogy ő van hatalmon. Ez is bizonyítja. Elnyomatás alatt nem lehet basáskodni. Főleg nem üldözöttségről szónokolni. Azt aztán pláne nem. Ha el lenne nyomva, ha üldöznék, akkor nem hallanánk róla, hogy üldözik. Elnyomatásban nem lehet uralni a médiát, a politikát, a közbeszédet. Aki ezt megteszi, mert megteheti, az uralmon van.

Én csak bólogattam. Úgyhogy ennyit az úgynevezett elnyomásról. Meg az előítéletességről. Ja, és ahogy azt szoktam volt mondogatni – jegyezzük meg jól –, mindig az az elnyomó, akit tilos szidni.

Pozsonyi Ádám