– Hm, azért itt valami sántít – morfondíroztam, míg nemzet-, hon-, szavazó-, ember- (ínyenceknek netán elv-) társaimat kerülgettem a csuklós rész s a távolság ködébe vesző elülső lukasztó közt húzódó távon. – Itt valami lóg a levegőben. Valami nagy-nagy, szörnyű és borzasztó igazságtalanságnak előszele. Valami tragédia.

Gyermekkoromban azért nem ülhettem le, mert azt mondták rám: gyerek. S a gyereknek állnia kell. Vagy át kell szépen adni a helyét. Az én időmben – a múlt században – ezt még így tanították. Akkor – ha öregebb vagyok – még leülhettem volna. Még ott izzott, ott vibrált a dolog – az autóbuszon való ülés – lehetősége, eme csodás, felemelő és nagyszerű pillanat ténnyé válásának folyamata a valószínűség és a realitás határán. Ott lángolt, vörösen, vakítón, s fénye átvilágított a „lenne” meg a „ha” félig zárt ajtajának tompa tejüvegén. S ha akkor pár évtizeddel idősebb vagyok, tán el is kaphattam volna azt a pillanatot, és lehetségesből megtörténtté változtathattam volna. És ülhettem volna az autóbuszon.

De most, hogy öregszem, egyre több a nyugdíjas. S mindig van, aki idősebb. Hát, én most sem ülhetek le! Az én korom – itt, ezek közt – semmi. Említésre sem méltó. Botok, járókeretek, protézisek, alacsony nyugdíjak s kiváltatlan gyógyszerek halma teszi nevetségessé. Ezek a mai nyikhajok meg persze nem tanulnak rendet. Őket már nem okítják rá. Hogy fel kéne tán állni, ha idősebb száll fel. Csak fogják magukat, és leülnek.

Ha majd megöregszem, ők, a mai suhancok – meg a büdös kölykeik – nekem már nem adják át. Kilátástalan helyzet. Reménytelen. És főleg kétségbeejtő. Kőbánya felé tartok épp. Büdös úr itt szemben orrot túr, proli néni gyereket nevel, szatyros bá’ politizál.

Énnekem végem. Meg az országnak is. És sosem lesz ülőhelyem.

Pozsonyi Ádám