– Ott az én helyem! – kiáltottam föl, s már indultam is. Már a bejáratnál kellemetlenség ért. Indulás előtt tudniillik szépen kiöltöztem, elvégre nem mindennap megy az ember liberális hétre. Előkerestem hát ifjúkorom ruhatárából azon kellékeket, amelyeket a zord és fantáziátlan nyárspolgárok közt már évek óta nem vehettem fel. Legmutatósabb köztük az a póló volt, amelynek mellrészén vörös körben hatalmas horogkereszt díszeleg. Elégedett arccal léptem oda, ám legnagyobb ámulatomra nem akartak beengedni.

– Ebben nem jöhet be! – szólt egy fickó.

– Na de liberális urak! – méltatlankodtam. – A Bozóki miniszter úr azt mondta, hogy ő az első punk-miniszter. Ezt a ruhadarabot meg a Sex Pistols együttes tagjai hordták 1977-ben.

Ám azok oda sem bagóztak eszmefuttatásomra. Kénytelen voltam hát levenni azt. Nem tudtam, mit gondoljak. S döbbenetem, ha lehet, bent csak fokozódott.

Az egyik sarokban két ifjú a toleranciáról meg a megkülönböztetésről beszélgetett. Odaléptem hozzájuk.

– Szerintem nagyon csúnyán viselkedik az, aki megkülönbözteti a másikat. Azért, mert önök zsidók, attól még az én szememben éppen olyan emberek, mintha mondjuk román származásúak lennének.

Jó, hogy ki nem dobtak. Arrébb egy fiatalembert láttam színes ruhában.

– Buzi az úr? – kocogtattam meg a vállát. – Szeretném, ha tudná, hogy én nem nézem le emiatt. Én önt ugyanolyan embernek tartom, mintha normális lenne. – Elégedett arccal haladtam tovább, de valahogy nem láttam szemében a hála és öröm könnyeit.

Hátrébb egy hölgy holmi feminista brosúrákat osztogatott. Kértem egyet, s átlapoztam. – Nem gondoltak még arra, hogy tehetnének a lapba néhány meztelen nőt? – mondtam jóindulatúan. – Szerintem sokkal kelendőbb lenne a portéka.

Ám az majd felnyársalt a tekintetével, s hűvösen odébbállt. Nem tudtam rájönni, mi lelhette. Még ma is töröm rajta a fejem.