A mikrofon mögött állt, gitárral nyakában, s épp az emberi jogok helyzetére hívta fel a figyelmet. Kijelentései pörölycsapásként hatottak, s kérlelhetetlen nyíltsággal mutattak rá a kórházak, iskolák, ellenőrök és pékek elnyomó praktikáira, valamint az egész magyar állam mérhetetlen gonoszságára.

Míg a rend őrei fülénél fogva rángatták le a színpadról, ő még az őrjöngő tömeghez intézett néhány vad és megalkuvást nem tűrő mondatot, majd az erőszaknak bölcsen engedve, hagyta magát elvezetni. Ordításba merevedett száját s ég felé emelt fenyegető öklét az utókor számára megörökítették a másnap megjelenő lapok színes mellékletei. Végre! Hosszú-hosszú éveken át a kutya nem vette észre, hogy a világon van. Pedig ő is szeretett volna valaki lenni. Szerette volna, ha fontosnak tartják. Ha odafigyelnek rá. Szeretett volna bekerülni a történelembe. De az emberek a szavába vágtak. A boltban elé álltak a sorban. A buszon elfoglalták a helyét. A pénztárosnő nem köszönt neki vissza. Ha lábára léptek, nem kértek tőle elnézést. Volt egy titkos vágya, amit csak szűk baráti körben, s ott is csak suttogva, általában a harmadik korsó sör után mert csak bevallani. Szerette volna, ha egyszer valamiért letartóztatják. A cella ajtaja vészjósló nyikorgással tárult fel. Agyának rejtett zugaiban felsejlett a priccs, a penészes fal, a száraz kenyérhéj, a falakon a rabok tulajdon vérével felírt, kétségbeesett üzenetei, a nyirkosság, a doh, s a patkányok halkan surranó lépteinek zöreje. – Nem baj – gondolta. – Vágyam most beteljesült. Bekerülök a történelembe! S ráadásul pont ma, ezen a különleges napon. Elszánt arccal lépett a cellába. A felvillanó lámpák fényében barátait, zenésztársait pillantotta meg, a börtön igazgatója, az újság főszerkesztője, a kábeltelevízió, s a kivitelezést lebonyolító cég mosolygó vezetőjének gyűrűjében. A cella közepén felállított asztalon egy hatalmas torta díszelgett, melynek tetején már messziről virított a lángoló gyertyákból kirakott felirat: „Boldog születésnapot!” Hát igen, az álmok ma már valóra válnak.