Amikor arról elmélkedünk, hogy a család egy férfi és egy nő nászából született gyerekek társaságában megélt életközösséget jelent-e az érintettek számára, vagy éppen minden emberi együttélési forma család, beleértve két olyan személyt, akik a nemi identitásukból elferdülve magukra aggatják ezt a címkét – nos, a közös gondolkodást valahonnan egészen messziről kéne indítani.

Hirdetés

Annak lényege ugyanis nem a földhöz és a tulajdonhoz való viszony volt, hanem a szakrális rend és a társadalmi harmónia megteremtésének szándéka.

A család, a legkisebb intézmény mindenfajta értelemben kifogástalan életközösség: számtalan taggal, akik kollektív életet élnek, egymás társasága és jelenléte ad nekik biztonságot, együtt élnek, együtt dolgoznak, együvé tartoznak. A család nemcsak vérségi kötelékek, de évszázados viszonyrendszer és érdekrend, közös tapasztalatok alapján határozza meg magát. Rómeó és Júlia alkalmasint azért nem lehet egymásé, mert az egyéni jognál, esetükben a boldogságnál akad szentebb jog, a közösségé, az életben maradást ugyanis annak íratlan szokásai garantálják. A család tökéletes és örök építmény, sejtként építi fel a társadalmat. Sok család alkotja a lakóhelyet, azok pedig együtt a nemzetet. Ami lent van, az van fent, és fordítva. A család feje gondot visel szeretteire és szűkebb környezetére, a legfőbb pater familias, a király pedig az egész országra. A rendi társadalom nem kóbor egyének sokasága, hanem családok és nemzetségek hazája.

Korábban írtuk
Hirdetés
Hirdetés

A mai összeomlásig vezető úton a szakrális viszony eltűnésével kezdődtek a bajok. Európa és a nyugati világ elbírta volna, hogy a kételkedés vagy a józan gondolkodás minden tettünkben ott munkálkodjon, de a támasztófalak kiütésével végül az egész épület összedőlt. Az egyház, a hadsereg, a nemzet tudatos lebontása után most a családon a sor, ezt kell egyenrangúvá tenni különféle alternatív életformákkal. A cél: a régi Európa (Amerika) atomokra bombázása. És ebben a törekvésükben a különféle izmusok elszánt híveit, akik már nemcsak Istent, de embert sem ismernek, szép szóval nem lehet megállítani.

Hogy mekkora a baj, pontosan jelzi a szabad gondolkodás büntetőjogi szankcionálása. A nyugati világban egymás után hullanak el a normalitás utolsó bástyái, a múlt héten például Norvégia tette büntethetővé a „transzfób” és a „bifób” beszédet. Vagyis ha azt állítom, hogy a homo­szexualitás betegség, a család pedig férfi, nő, gyerekek életközössége, és azért állítom ezt, mert egyszerűen ez a véleményem, akkor Norvégiában három évig terjedő szabadságvesztéssel sújtanak. A szabad szólás XVIII. századi óhajából így vált szómágián alapuló tiltásrendszer és lopakodó diktatúra a nyugati világban. Ilyen körülmények között összetehetjük a kezünket, hogy a magyar alkotmányban a házasságot egy férfi és egy nő életközösségeként határozzák meg, hogy azonos neműeket nálunk templomban még nem esketnek a papok – bár mint érzékelem, egyik-másik evangélikus és katolikus (ex)püspök furcsa önfejlődéséből már csak ez az utolsó mozzanat hiányzik –, és hogy a gyerekekkel és fiatalkorúakkal szabadon, korlátozás nélkül létesítendő homoszexuális érintkezés tilalma még áll. Sajnos, ezeket is felülírhatja majd a világ legerősebb láthatatlan hadserege, a „meleglobbi”, ahogyan eddig mindent elért, amit elérni akart. Abban a kis időben azonban, amíg a köztes állapot kitart, nekünk, régi európaiaknak is stratégiát kell építenünk.

Ennek a stratégiának a sarokpontjait a magánéletünkben és a közösségi életünkben egyaránt el kell helyeznünk. Személyesen a jó példamutatás, a családi élet és a lehetőségekhez képest szabad véleménynyilvánítás megőrzése a legfontosabb. Ha nem vállaljuk nyilvánosan a véleményünket, ha rosszul értelmezett szemérmességből nem mondjuk el magánbeszélgetéseinkben, hogy a homoszexualitás betegség, és bár üldözni nem helyes, a társadalmi normáink között nincs helye, ha elfogadjuk, hogy az együtt élő azonos nemű pár ugyanolyan család, mint a valódi, ha rábólintunk arra, hogy gyermekeket fogadhassanak örökbe, akikre jó eséllyel ráörökítik a betegséget – nos, ha mindezt hagyjuk, akkor teljesen maguk alá gyűrnek minket. A család, a valódi család ugyanakkor biztonságot, boldogságot józanságot, felelősséget is ad nekünk – éppen erre, a személyes példamutatásra kell helyeznünk a hangsúlyt. Ami a társadalmi vetületet illeti, ott egyre szűkül a tér, éppen ezért mobilitásra van szükség. 

Magyarországon jók a törvényi keretek, ezerszer jobbak, mint a térdre rogyott Nyugat-Európában, de a formát nekünk kell megtöltenünk tartalommal. Közel az idő, amikor nemi identitásunk védelmében utcára kell vonulnunk. Ha nem tesszük, ha mindig meghátrálunk, akkor megnyerhetünk ezer csatát, felépíthetjük az országot, rendbe tehetjük az államháztartást, csak éppen a jövőnket veszítjük el. Ha nem látják a gyerekeink, hogy milyen értékekre kell ügyelniük, ha a magyar közéletben nem képezünk ellenpólust, ha a társadalmi párbeszédben riadtan hallgatunk, akár egy-két nemzedéken belül felülkerekednek Európa sírásói.