Tóth Gy. László barátomnak XI. rész Kedves Laci! Most már tényleg lépjünk egy nagyot a Nagy Pongrác-i úton. Folytatom tehát: „A gazdaságpolitikát a Pénzügyminisztérium egyik napról a másikra csinálta. Nem irányította az eseményeket, hanem reagált rájuk. Szerkezetalakítási intézkedéseket akkor tett – rendszerint sebtében, alapos átgondolás nélkül -, amikor a Nemzetközi Valutaalap vagy a Világbank erre ösztökélte”.

És itt most egy pillanatra szakítsuk félbe az idézést, hogy feltegyük a kérdést: vajon mi változott a jobboldalon az elmúlt 16 évben? Nem ma is a tűzoltás a jobboldali munka alapvető jellemzése? A „ráérünk arra még” filozófiája, amire jön a hirtelen utasítás, hogy holnapra legyen kész a Pallas Nagy Lexikonjának átdolgozott kiadása? Folyvást a reagálás – vagy durvábban, a pánikreakció – a másik oldal kész tényeire vagy legjobb esetben is félig sikeres csapdaelkerülési lépések? Nagy Pongrác elmondja, hogy amikor 1990-ben hazatért, megelégedve látta, hogy az üzletekben úgyszólván csak magyar áru volt kapható. „Csúnyán volt csomagolva, de – minden ellenkező híreszteléssel ellentétben – jó minőségű volt. Az egyezmény megkötése után néhány évvel már eltűntek a magyar áruk az üzletekből, s ha netán voltak, a legalsó polcra kerültek. Amikor a Kaiser egyik alkalmazottját megkérdeztem, hol vannak a magyar gyártmányú piperecikkek, a legalsó polcra mutatott, és csodálkozva megkérdezte: »Miért tetszik magyar árut keresni?« A magyarok pedig vették a külföldi árut, még ha rosszabb minőségű is volt, mint a magyar (a külföldi óriáscégek ugyanis akkortájt gyakran hibás vagy rossz minőségű áruikat dobták olcsón piacra Magyarországon), mert ki voltak éhezve a szépen csomagolt nyugati cikkekre. Még olyan kereskedővel is találkoztam, aki büszkén mondta, hogy ő nem tart magyar árut, mert – úgymond – nincs rá kereslet”. Nagyot meglepte, hogy a magyar gazdaságpolitikát nem pragmatikusan, hanem „örök érvényű” dogmák alapján irányították: „monetarizmus, az ezzel járó neoliberalizmus és a globalizáció… A neoliberális dogma értelmében a piac mindenféle szolgáltatást olcsóbban és hatékonyabban termel, mint az állami vállalat, tehát mindent magánosítani kell (ha ez nem megy, akkor – mint az oktatásban – pénzt kell érte kérni). Amire nincs elég kereslet, azt a piac nem fogja megtermelni, és az nem is kell, hiszen nincs rá szükség. (Tehát az állam vonuljon ki a kultúra, a sport és az alapkutatás támogatásából.) A globalizáció gazdasági értelemben egységes világpiacot, vagyis a termelés, a termékek és a tőke (de nem a munkaerő!) szabad áramlását jelenti az egész világon. Tűnjenek tehát el a vámok – még akkor is, ha a külföldi verseny megfojtja a magyar ipar nagy részét. Engedjük be a multinacionális vállalatokat, és hunyjunk szemet kilengéseik felett. Mi több, édesgessük be őket kedvezményekkel, tartsuk alacsony szinten a munkabért, csökkentsük a vállalatok szociális terheit, csökkentsük a vállalati adókat, hogy a minél nagyobb profitlehetőség vonzza őket ide. Nyíljanak meg a határok ne csak a hoszszú lejáratú tőkemozgás előtt, de áramolhasson szabadon ki és be a tisztán spekulatív természetű, rövid lejáratú finánctőke – függetlenül attól, hogy ezzel kitesszük a gazdaságot spekuláció okozta válságoknak”. Mielőtt folytatnánk, annyit érdemes közbevetni, hogy természetesen Japántól kezdve Malajzián át Tajvanig és Dél-Koreáig a példás fejlődést mutató ázsiai országok nem dőltek be a „nyugati barátok” tanácsainak, hanem fejlődésüket pontosan a felsoroltakkal ellentétes politikával alapozták meg. „Ezt a három alapvető dogmát a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank terjesztette el olyan sikerrel, hogy gazdaságunk irányítói számára megkérdőjelezhetetlenekké váltak. (Tiszteletük az Orbán-kormány idején valamelyest alábbhagyott, s gyakran előtérbe kerültek a magyar érdekek. A Medgyessy-kormány idején azonban újult erővel tértek vissza.) E három alapvető dogmán kívül voltak más dogmák is. – A magyar gazdaság válságban van. 1989-ben még nem volt válságban. 1993-ra, hála a Valutaalap által irányított gazdaságpolitikának, már újkori történelme legsúlyosabb válságába került. – Csak a külföldi forrásbevonás segítségével lábalhatunk ki a válságból. Mialatt ezt hirdette a vezető elit, mi »segítettük« a külföldet soha nem látott mértékű forrásátutalással. – A magyar áruk olyan gyenge minőségűek, hogy nem eladhatók Nyugaton. Eladhatók voltak, hiszen olcsón adtuk őket. Máskülönben hogy növekedett volna a Nyugatra irányuló export volumene négy év alatt (1990-1994) 34 százalékkal? – A parancsgazdaságról piacgazdaságra való áttérés szükségszerűen gazdasági viszszaeséssel jár. Kína 1976 óta fokozatosan tér át a piacgazdaságra. Adataim csak az 1978- 2000 közötti időszakra vannak. Ez alatt a 22 év alatt Kína bruttó hazai terméke nemhogy nem csökkent, de meghétszereződött. – Ha nem fizetnénk az adósságszolgálatot, akkor káosz keletkezne Magyarországon; az adósságot fizetni fogjuk, még ha tönkre is megy belé az ország. – Ha nem lenne visszafogó a gazdaságpolitika, elszabadulna az infláció. A visszafogó gazdaságpolitika első három évében nem is volt infláció, amely elszabadulhatott volna. Azután már volt infláció, amelyet éppen a visszafogó gazdaságpolitika okozott…” A szerző így ír a bennünket „szárnyai alá” vevő Nyugatról: „A rendszerváltás után ezen a téren űr támadt: nem volt hatalom, amelynek csatlósa lehettünk volna. Kormányaink szinte ízléstelen igyekezettel keresték ezt a hatalmat. Először Németország felé próbálkoztak. A németek hálásak voltak azért, mert Kelet-Németország kommunizmus alóli felszabadulása Magyarországon kezdődött, de a hálán túlmenően nem mutattak irántunk érdeklődést. A franciáknak a Cseh és Szlovák Köztársaság, Jugoszlávia és Románia még mindig kedvesebb volt, mint mi. Az Egyesült Államoknak sem kellettünk. Maradt az Európai Unió, de ez sem kért belőlünk jó 13 évig. (Magyarország már 1991-ben kinyilvánította csatlakozási szándékát, de erre csak 2004-ben kerülhetett sor.)… Gazdasági téren vezetőink megszokták a szovjet kézi vezérlést. A rendszerváltás után e téren a Szovjetunió már nem jöhetett számításba, de a kézi vezérlés igénye (vagy beidegződöttsége?) megmaradt. A Szovjetunió helyét a Nemzetközi Valutaalap töltötte be. Amint azelőtt a szovjet elvtársak tanácsa végleges és megfellebbezhetetlen volt, úgy lett most végleges és megfellebbezhetetlen gazdasági kérdésekben a Valutaalap »tanácsa«… Zavart ez a szinte illetlen Nyugathoz dörgölődzés. Jelentkezünk az Észak-atlanti Szövetségbe, amikor annak már semmi célja sincsen, hiszen nincs többé Szovjetunió, amely ellen megalakult. Egyelőre csak partnerként kellettünk”. Ezután pedig Nagy egy sarkalatosan fontos témához, a tárgyalási taktikához ér. Ennek a megértése jóformán érthetetlen módon hiányzik a magyar politikai vezetők eszköztárából. A szerbiai bombázásoknál és Taszárnál tartunk: „Ingyen használják vagy bérlik? És ha netán bérlik, mennyiért? Ilyen kérdéseket Magyarországon nem illik feszegetni. »Az Egyesült Államok értékelni fogja.« Dehogy fogja. Vezetőink még nem tudják, hogy a külpolitikában hoci-nesze járja, és hála csak szavakban létezik, gesztus formájában soha. A magyar miniszterelnöknek az amerikai kérés/kívánság hallatára óriási szimpátiát kellett volna mutatnia, és ugyanakkor a kezét tördelnie: minden vágyunk, hogy Milosevicset megrendszabályozzák, de sajnos nem tehetünk semmit. Volt egyszer egy trianoni szerződés, amit az Egyesült Államok és valamennyi szövetségi tagállam elismer. Ennek következtében 500 000 magyar került Szerbiába – közvetlenül a határon túlra. Ma legalább 650 000-en kellene lenniük, de csak 340 000-en vannak. Ez a 340 000 magyar túsz a szerbek kezében. Így hát, nagyon sajnáljuk, de nem tehetünk semmit. Hacsak… Nos, ilyen hozzászólás nem volt. Taszár amerikai támaszpont, és mi még azt sem tudjuk, hogy mi folyik ott… Az angol, az amerikai, ha valami szívességet kérünk tőle, azt kérdezi: »what is in for me?« Vagyis: »és ebből nekem mi a hasznom?« Ez a megközelítése az angol, amerikai és általában a nyugati diplomáciának is. Nincs szívesség, engedmény viszontszolgáltatás nélkül. A magyar diplomácia konkrét fizetség helyett megelégszik remélt viszontszolgáltatással (aztán pedig csodálkozik, ha ez »nem jön be«). Émelyített, amikor az újságok hírül adták: Kohl kancellár fogadta Antall József miniszterelnököt, és egyenrangú félként tárgyalt vele; egyenjogú tagjai vagyunk az Európa Tanácsnak; ha beléptünk az Európai Unióba, egy asztalnál ülhetünk majd a nagyhatalmakkal; a Valutaalap megdicsérte a kormány gazdaságpolitikáját; Bush elnök elismeréssel szólt a magyarországi átalakulásról stb. Én valahogy úgy éreztem, hogy egészen természetes, hogy a magyar miniszterelnökkel egy másik kormányfő csak egyenrangú félként tárgyalhat, és hogy Magyarország csak egyenjogúként léphet be valamilyen szervezetbe. Teljesen tiszteletlenül fütyültem a Valutaalap dicséretére és Bush elnök elismerésére – ellentétben az újságírókkal, akik ezt olyan lelkendezve adták hírül, mint ahogy a kisdiák közli a szüleivel, hogy a tanító bácsi ma barackot nyomott a fejére. Később, sokkal később Kovács László külügyminiszter megleckéztette a magyarokat: »Tanuljunk meg kicsinyek lenni.« Ezt külügyminiszterünk úgy értelmezte: tanuljunk meg meghunyászkodni, s ebben, mint látni fogjuk, példát mutatott az országnak.” Most pedig ugorjunk egy nagyot a könyvben, a 100. oldalra, ahol már a Horn-kormány alatt vagyunk. „1996 volt a magyar gazdaság és az én »újkori« magyarországi tartózkodásom legsötétebb esztendeje. A Medgyessy irányította Pénzügyminisztérium és a Surányi irányította Nemzeti Bank szigorú következetességgel hajtotta végre a Bokros-csomagban körvonalazott intézkedéseket. A gazdaságpolitika idegen irányítás alatt idegen érdekeket szolgált, és az ország szempontjából katasztrofális volt. Folyt az ország nagybani kiárusítása. Semmi remény sem volt akkor arra, hogy e politika az 1998-as választások után megváltozzék, hisz ezt a gazdaságpolitikát valamennyi parlamenti párt támogatta. Cikkeim már nem jelenhettek meg, hisz a sajtó túlnyomó része már kormánypárti volt, és a lapok nem közölték a kormány gazdaságpolitikáját bíráló cikkeket. (Az audiatur et altera pars – hallgassuk meg a másik felet is – ismeretlen fogalom a magyar sajtóetikában.) Látnom kellett az ország tönkretételét, és semmit sem tehettem ellene”. Nos, Laci, ideológiai hozzáállástól függetlenül, idegen hatalmak, idegen szervezetek segédletével történt mindez. Jobboldal? Baloldal? Liberálisok? Egyre ment és egyre megy, ami a folyamatot illeti. A jövő héten a vitánk összefoglalója következik.

Demszky Gábor Budapest főpolgármestere Demszky! Az Alkotmánybíróság megsemmisítette azt az igyekezetedet, hogy rendeletekkel korlátozd a gyülekezési szabadságot. Ha még lenne valaki a jobboldalon, aki előtt ne lett volna világos, hogy mi a valódi természete Kádár egykori saját ellenzékének (amely Münchentől New Yorkig beutazta a fél világot akkor, amikor az egykori politikai foglyok a rendszer bukásáig nem léphették át a nyugati országhatárt), most már azzá vált. Pártod egyébként képmutatóan követelte, hogy tegyék hozzáférhetővé a titkosszolgálati aktákat. Mi tart vissza benneteket, hogy ezt legalább saját magatokra nézve önként érvényessé tegyétek, hiszen a „demokratikus ellenzék” aktái nem hozzáférhetők. Olyan jó lenne Göncztől kezdve Harasztiig belenézni az aktáitokba. Ezt a hozzáférést nyilván azért nem kívánjátok, mert szerények vagytok, és a kitörő csodálatot kívánjátok megakadályozni. Az, hogy a döntés ellenére nem szerelteted le a traktorokat kitiltó táblákat, szintén SZDSZ-es lelkialkatodból fakad. A traktorosokkal szemben halmozott utálatotokról van szó.