A múlt heti válaszomban arról írtam, hogy „a jobboldal” ettől egyáltalában nem rettegne, mert éppen a jobboldal nézte a műsort, a nézettségi adatok szerint igencsak rekordszámban. Levelem végén pedig azt írtam, hogy nem akarom megkerülni a kérdésedbe csomagolt, abból azért kihallatszó valódi kérdést. Nem hiszem, hogy nagyot tévednék, ha azt úgy értelmezném: vajon a Fideszben lennének-e olyanok, akik nem örülnének a Sajtóklub feltámadásának – függetlenül attól, hogy egy ilyenben bármelyikünk részt venne-e?

A válaszom erre: meg vagyok győződve arról, hogy vannak a Fidesz vezetésében olyanok, akiknek ez nem tetszene. És ha meg tudnák akadályozni, biztosan tennének is érte. Ezt azzal jellemezném, hogy a jobboldali szavazók és támogatott pártjuk egyes vezetői között a szakadékot egy jól fejlett antilopnak is nehéz lenne átugrania.

Mint ahogyan ugyanezek az emberek aktívan tettek azért is, hogy a Vasárnapi Újságot – és benne a jegyzetet – szétverjék, beleegyezve Tőkés püspök, Kerényi atya és a többiek kirúgásába. Hogy ezt miért tették, azt – sajátos módon – nem mernék nyilvánosan elmondani, mert lelkük mélyén pontosan tudják, hogy az ilyen cselekedetekre nincs jó magyarázat.

Ha pedig magánbeszélgetésen kérdeznéd meg tőlük, hogy miért mentek bele a Kondor-féle vezetés megszüntetésébe azzal, hogy Suchot megszavazzák, vagyis, hogy ezért milyen ellentételezést kaptak, akkor az adott magyarázat talán téged sem elégítene ki. Sőt azt akár nevetségesnek is tartanád.

2010 tavaszán majd e döntésre visszatekintve már sokkal egyértelműbb lesz az, hogy ismét – talán ezredszer – átverték őket (maradjunk a szelídebb változatnál), de akkor sem fogják beismerni, hogy nem lett volna szabad az utolsó, részben össznemzeti érdekeket szolgáló intézményt átadni egy olyan embernek, aki irtózik még attól is, hogy a magyar közszolgálati rádiót „magyarnak” és ne „MR”-nek nevezze. (Mert az „MR” nyilván „modernebb” és nem olyan „ciki” az SZDSZ-es haverjai füleinek.)

Nekem az egész döntés egyáltalában nem furcsa, hanem a dolgok szokott menete.

Ha a Fidesz képes arra, hogy Vince Mátyást embereivel újraszavaztassa az MTI élén, akkor Such megszavazása egyáltalán nem rendkívüli. Arról a Vince Mátyásról van szó, akinél kevesebben okoztak nagyobb kárt a jobbközép kormánynak, amikor Vincéék az általa szerkesztett kötetet, az Antiszemita közbeszéd Magyarországont, nagy kajánul átadták Nancy Goodman Brinkernek, az akkori, az ilyen kötetekre oly fogékony budapesti amerikai nagykövetnek.

E kötetben egyébként – jegyzem meg mellékesen – az e hetilapban írt és idézőjelbe tett mondatomat egészen egyszerűen meghamisították, csak azért, mert annyira szerettek volna találni tőlem „antiszemita” mondatot.

Azt a kérdést talán mellőzzük, hogy a másik oldal hasonló esetben megszavazott volna-e másodszor is egy ilyen embert az MTI élére, vagyis egy olyan jobboldalit, aki – akár hamisított szöveg árán is – ekkora károkat okozott volna nekik. Nálunk azonban a bornírtság, a Stockholm-szindróma, a kisebbrendűségi komplexus, a hülyeség és egyéb nyavalyák egyáltalában nem pártsemleges, hanem politikaioldal-specifikus jelenségek.

Most pedig térjünk rá egy még kényesebb részre. A BBC rádió világszolgálata nemrégiben ünnepelte 75. születésnapját.

E csodálatos intézménynek volt bátorsága még önmagát is bírálni, ami csak emelte nagyságát. Ha e rádió újságírói megtették, most talán én is megtehetem. Ugyanis az elmúlt 18 év tapasztalata mintha azt mutatná, hogy nem igazán eredményes az az út, amit mi, a jobboldali pártok választói követünk. Azt az utat például, hogy hosszú éveken át mélyen hallgatunk a jobboldali pártok esetében olyan jelenségekről, amelyeket nem tudunk az ész és értelem fényénél megmagyarázni és amelyeket – sokkal enyhébb esetekben – Horvátországtól Portugálián át Pápua Új-Guineáig a pártok támogatói nagyon is hangosan bírálnak. Mármint azt, ha nem az érdekükben tesznek. Mert akkor elmennek a képviselőjükhöz, hogy a fejükre borítsák az asztalt.

A bírálatot nagy késéssel már mi is kimondjuk – főként baráti társaságokban. Most, amikor már a gazdaság szinte teljes egésze, gyakorlatilag az egész kulturális intézményrendszer, beleértve az oktatási rendszer nagy részét, és a média óriási része a másik oldal kezébe került. Vagyis akkor, amikor a mi oldalunkat számomra – a tényleges hatalom, a tényleges tulajdonlás és befolyás szempontjából – beláthatatlan időre gyakorlatilag két vállra fektették. Egészen konkrétan a bírálatról: ha visszakeresed a Demokrata egykori számait, vajon súlyának megfelelően kezelte-e az MSZP–SZDSZ–FIDESZ konszenzusban lebonyolított Kondor–Such-féle cserét, amelynek eredményeként a közszolgálati rádió minden bizonnyal soha többé nem lesz a kiegyensúlyozottság felé lökhető? Vagyis egy olyan állapot felé, amelyben a jobboldali szavazók is kedvükre hallgathatják? András, ez nem érdemelt volna legalább egy címlapsztorit?

Nem tudom, hogy egyedül vagyok-e, aki úgy gondolja, hogy nemcsak annyit, hanem jóval többet érdemelt volna. Általánosságban pedig: mikor jutunk el már végre abba a stádiumba, amikor belátjuk, az sem vezetett eddig túlzottan nagy eredményre, hogy tragikus térvesztésünk hibáit állandóan, de állandóan a másik oldalban keressük. Nem kellene nem hogy olykor-olykor, de rendszeresen elemeznünk azt, hogy ebben mennyiben vagyunk mi ludasak? Már csak azért is, hogy legalább a legsúlyosabb hibákat ne kövessük el újra és újra?

A horvátok a legdrágábbat, az életet – sok életet – feláldozva fegyverrel a kezükben harcoltak függetlenségükért.

Vagy gondolj arra, hogy Csehországban Klausék azt a nálunk elképzelhetetlenül bátor tettüket is „természetesnek” tartották, hogy Prágából kirúgták a Soros-egyetemet.

Az általunk megválasztott Fidesz pedig mindeddig arra nem volt képes, hogy parlamenti vizsgálóbizottságot állítson fel a 2006. október 23-án kilőtt szemek és lerobbantott kezek, valamint az azonosítás nélkül a kenyai rendőrségnél jóval durvábban fellépő magyar rendőrség brutális eljárása ügyében, de még arra sem, hogy egyáltalában egyetlen rossz szót mondjon arról az SZDSZ-es miniszterről, Fodor Gáborról, aki az államhatalommal a háta mögött egy többgyermekes hajléktalannak a fejét akarta lepofozni.

És ezt a jobboldal szavazói, a jobboldal médiája gyakorlatilag szó nélkül tűrte és tűri. Mi a franc van velünk, András? Mi?

Továbbá: nem kellene már most felkészülni a jobboldali választási győzelem utáni időkre? Aminek jegyében például nem kellene elkezdeni felsorolni ábécésorrendben azon jobboldali önkormányzatok nevét a jövő számtól kezdve, amelyek azóta sem rendelték meg a Demokratát, amióta megszavaztuk őket 2006 őszén? És feltenni a kérdést, hogy adóforintjaikból valóban nincs heti 500 e lap megvásárlására? Vagy te el tudod képzelni, hogy azok a jobboldali vezetésű önkormányzatok, amelyeknek máig nem jutott eszükbe Demokratát rendelni, majd 2010 után a jobboldal akkorra már 20 éve fel nem épült intézményrendszere kiépítésén dolgoznak? Vagy akkor is majd Heltai Péternek, Kálmán Olgának és Simon Andrásnak tejelünk? Siklósi Beatrixot rúgjuk ki a műsor éléről (A Hét), de Kende Péternek és Medgyessy nevelt lányának adunk 100 milliót?

Vagy nem kellene Deutsch Tamástól, Orbán Viktor kabinetirodája vezetőjétől megkérdezni, hogy miként gondolja 2010 után a jobboldali intézmények fejlesztését, fejlesztését, beleértve a jobboldali médiát – különös tekintettel arra, hogy egyszer már beígérték a „kiegyensúlyozást”? Nem kellene tőle azt is megkérdezni, hogy a több tucat balliberális média-utánpótlást biztosító intézmény mellett van-e tervük egy jobboldali, ilyenfajta intézmény létrehozására?

És hogy hol van ez a tervük és mi áll benne? És rákérdezni arra, hogyha ilyen nincs, akkor miért nincs? Ugye már te sem hiszel annak a dumának, hogy „azért nem akarjuk ezt nyilvánosságra hozni, mert a másik oldal megtudná”?

Vagy nem kellene Rogán Antallal egy interjút készíteni, amelyben feltenné valaki neki a kérdést, hogy mit jelent a jobboldal számára az, ha e jobboldal őt ismét az V. kerület polgármesterévé választja?

Azonkívül, hogy valamelyik alvilági pofájú balliberális tévésnek ötezredszer elrebegi annak történetét, amikor először meglátta Cilikét?

Persze lehet, András, hogy itt egyedül én vagyok hülye, aki mindent rosszul lát.

(Vége)

Lovas István

közíró, Brüsszel

Kedves István!

Költői kérdésekre, mint tudjuk, nem lehet válaszolni, mert a kérdésben a válasz is benne foglaltatik. Vitatkozni pedig nem kívánok veled, mert a kérdéseidből kiolvasható véleményedet jelentős mértékben osztom. Egy dologra reagálok csupán, ami a Sajtóklub sajátos és tanulságos végzetét illeti. Nem óvatosságból, nem is szervilizmusból használtam a „jobboldal” kifejezést a „Fidesz” helyett, s kérdeztem, hogy vajon a jobboldal miért retteg e műsor feltámadásától, ugyanis bár a jobboldal – szívesebben írnám inkább: nemzeti progresszió – legnagyobb és leghatékonyabb pártja a Polgári Szövetség, benne a Fidesszel, ez a rettegés nem pártkérdés, hanem annál sokkal több.

Ez is költői kérdés volt. Arra szerettem volna rávilágítani, hogy a jobboldal legnagyobb tragédiája a történelmi gyávaság, vagy szebben fogalmazva, a cselekvéstől való irtózás, a „legyünk nagyon jól neveltek és bízzunk a mindent majd szépen megoldó jóságos idő”-ben való reménykedés, miközben a hanyatlás táborának hívei Horn Gyulától Princz Gáboron át Gyurcsány Ferencig a gátlástalan cselekvéseknek köszönhetik sikereiket és hatalmukat. Ez azonban nem mai probléma.

Szent Pál kétezer évvel ezelőtt azt mondta erre a dilemmára, hogy vérontás nélkül nincs üdvözülés. Ez a kijelentés a kereszténység egyik legsúlyosabb mondata, arra utal, hogy erőszakos hatalmat csak erőszakkal lehet megdönteni.

Az erőszak sokféle lehet, akár még alkotmányos is, de mindenképpen megkülönböztetendő a mondjuk így, „elfogadó, sodródó, reménykedő” magatartástól.

Hogy majd valahogy lesz jobban is, csak maradjunk együtt és várjuk ki türelmesen. A Sajtóklub sikerét szerintem elsődlegesen az eredményezte, hogy – a szereplők érdemeit nem volna illő itt méltatni – az erő megnyilvánulása volt: markánsan, könyörtelenül, merészen, olykor szemtelenül támadta a rosszat és makacsul védelmezte a jót. Arra szerettem volna utalni, hogy a műsor páratlan sikere jelezte a társadalom igényét az erőteljes változásra, a Szent Pál-i értelemben vett „vérontásra”. Szokatlanul látványos bukása és a magukat jobboldalinak nevező médiumok azóta is tartó töretlen sumákolása pedig azt mutatja, hogy a jobboldal krémje, úgy ahogy van, valamiért retteg a cselekvéstől és továbbra is csak a csodában reménykedik.

Ez azonban nem a par excellence Fidesz, nem is a Polgári Szövetség, sem a szétesett radikálisok speciális problémája, ez egyértelműen nemzeti léptékű civilizációs ügy, amire közvetve a múlt héten Bogár László is utalt. Hogy egy példát mondjak, a trianoni szindrómát az elmúlt tizenhét év alatt a legcsekélyebb mértékben sem voltunk képesek a cselekvések szintjén – bár voltak szép szavak – orvosolni. A lassan birodalommá növekvő Európai Unió azonban bekebelezvén számos olyan területet, ahol magyarok is élnek, ezt a kérdést részben megoldotta nekünk. De nem ingyen…

István, azt hiszem, ez a jelenség ezerszer fontosabb, mint a Such-ügy. Nem csupán a Rádió forog veszélyben, hanem a magyarul beszélő emberek sokasága is.

Bencsik András