Magyarok Magyarországon

Két kis közjáték. Az egyik a köztársasági elnök hivatalának helyet adó Sándor-palotában, ahová Schmitt Pál elnöki beiktatásának ünnepére érkeztek a meghívottak. Az ünnepség fényét és eleganciáját emelte, hogy az MSZP színeiben hál’ Isten senki nem jött el, ami pedig az LMP képviselőinek távollétét illeti, azt meg senki sem vette észre.

A beiktatási ceremónia feszes volt és elegáns, a fogadás könnyed, a felfedezés pedig, amit e sorok írója a palota bejárásakor tett, örömteli és valami módon összefügg a nemzeti újjáébredés folyamatának e roppant barátságos és biztató mozzanatával.

A palota erkélyének rácsát díszítő koronamásolat üzenete felvidította és reménykedéssel töltötte el az önök krónikásának szívét, mert a sötét Gyurcsány-években e kis titkosan magyar kacsintás az égiek felé valahogy túlélte a viharokat, s csak akkor engedte felfedezni magát, amikor már érezte, hogy biztonságba került, már nem érheti baj, hiszen sem az új köztársasági elnök, sem hitvese aligha fog tiltakozni e jelképes, szoborba öntött fohász láttán, ahogy a Magyarok Nagyasszonya áldásra emeli értünk a két kezét…

A másik közjáték a Bugac melletti pusztán megtartott Kurultájon az egyik közép-ázsiai testvérnép táncosainak fellépése volt. Idegenes hangzású a zene, a viselet, a mozgás, illetve mégsem. A színes viseletű táncosnők egyszer csak csípőre teszik a kezüket és a gyorsuló tempójú zenére olyan mozdulatokat tesznek, amelyek a mi csárdásunkra emlékeztetnek. Véletlen, szükségszerű vagy szándékos a hasonlóság? Szakértő kéne hozzá, megfejteni, de nem is ez az érdekes, hanem az az önfeledt Kelet felé fordulás, ami a hatalmas tömegben mindenfelé tapasztalható.

A Kelet ezeknek az embereknek – a szervezők minden jámbor szándéka ellenére – nem a közép-ázsiai vendégek iránti rajongásban fejeződött ki, s nem is a rettenetes ábrázatúnak lefestett és kifüggesztett ősvezérek képei iránti áhítatban. A Kelet fénye kiben-kiben legbelül csillant fel egy itt-ott még homályos, elnagyolt látomás, erősödő vágyakozás formájában, hogy mindnyájan szeretnénk végre a hazánkban otthonra találni.

A háború véget ért, bár október elején még egy fontos hadjáratot meg kell vívni: az önkormányzatokért. De a fordulat megtörtént, Magyarország felszabadult. Még romok vannak sokfelé, még nem indult meg igazán az ország vérkeringése, de már egyre több helyen pezsdül meg az élet. A sérült nemzeti öntudat gyógyítani kezdi magát, nem vár a fentről érkező boldogításra, együtt építkezik a politika építőmestereivel.

A világ az elmúlt napokban, hetekben nagyot változott. Ahogy a Sándor-palota az erkölcsi ellenállás, a morális rezisztencia bázisából szinte egy csapásra a kiáradó jókedv központja lett, úgy jöttek és jönnek létre folyamatosan a nemzeti öntudatra eszmélés kisebb és nagyobb csomópontjai. E lapban olvasható, hogy Dél-Korea népe egy hatalmas önfeláldozással emelte fel hazáját a vesztesek sorából a győztesek közé, s tette gazdasági nagyhatalommá. Ez a lelki képesség mindennél többet ér. Még nem fejlődött ki minálunk, de most van születőben. Még véget sem ért az elszámoltatás, hiszen még messze nem teljes a leltár, de az emberekben már legyőzni készül a bosszú vágyát a harmonikus létezés iránti vágy.

Sietni kell, le kell zárni mielőbb a múltat, hogy ne fertőzhessen tovább, mert már itt dörömböl az ajtón egy szebb és boldogabb jövő.