Háborús részvételre, fegyverszállításokra és szankciókra uszítanak az egykor pacifista német zöldek. A magyar jobboldali kormány nem ért egyet a lengyel konzervatívokkal, de megtalálja a közös nevezőt a baloldali horvát elnökkel. Az Európai Unió még egy háború szomszédságában is azzal van elfoglalva, hogy egyes tagállamait rendszabályozza. S végül az ellentmondások csúcsa: cikkek és nyilatkozatok, amelyek szerint aki a béke mellett érvel, az oroszbarát.

Az imént felsorolt helyzetek és jelenetek tavaly év elején még úgy hangzottak volna, mintha a Monty Python írta volna őket azzal a biztos tudattal, hogy az abszurd humor lényegét éppen a valóságtól való mérhetetlen elrugaszkodás adja.

Hirdetés

2023 márciusának legelején mégis ott tartunk, hogy az első bekezdés minden mondata szó szerint igaz, megtörtént, sőt: folyamatosan történik. Mondhatnánk, hogy ilyen jót még az említett, legendás angol humortársulat sem találhat ki, de már ez sem igaz. Évek óta az az érzésem, hogy amit 1979-ben, a Brian élete című kultikus film forgatásakor szürreális és abszurd alternatív valóságnak hittünk, az valójában jóslás volt. Vajon az alkotók tudták, hogy mennyire el fogják találni a valóságot? Nem hiszem, bár a művészetben ismerjük a vátesz fogalmát is. A filmben megjelenik a mai gendermozgalom: az egyik férfi szereplő bejelenti, hogy mostantól nő akar lenni, és Lorettának kell szólítani. A többiek a kezdeti csodálkozás után félreteszik a valóságot, és elismerik a jogát ahhoz, hogy szüljön. A filmben megjelenik a mai magyar ellenzék: a rómaiak ellen küzdő csoportok – amelyeket még nevük alapján is alig lehet megkülönböztetni egymástól – fő ismertetőjegye, hogy jobban utálják egymást, mint a rómaiakat. S végül megjelenik benne a megoldáskeresés helyett mással foglalkozó brüsszeli döntéshozatal is: amikor Briant meg kellene menteni a kereszthaláltól, a Júdea Népe Front azonnali intézkedés helyett vitát és szavazásokat tart, és még arról is szavaznak, hogy szavazzanak-e.

Kifordult tehát magából a világ. Sorra történnek olyan dolgok, amelyeket korábban elképzelni sem tudtunk. Túl az orosz–ukrán háború első évfordulóján nekünk, magyaroknak mindezek közül talán mégis az a legfontosabb, hogy ne ijedjünk meg attól az abszurd állítástól, miszerint a béke mellett állni oroszbarát álláspont. Az állítás hamis egyrészt azért, mert Oroszország a támadó fél, az agresszor. Ez tény, és még akkor is tény marad, ha bizonyos körülmények magyarázzák – és semmiképpen sem mentik – jogellenes és nekünk, magyaroknak is igen káros támadásukat. Hogy lehet azt állítani, hogy aki békét akar, az egyetért azzal a szereplővel, aki nélkül háború sem volna? Másrészt az állítás abszurd azért is, mert Oroszország nyilvánvalóan nem érte el a célját. Fogalmazhatunk úgy is, hogy igencsak gyengén muzsikál serege ahhoz képest, amennyire sokan féltek a nagy orosz medvétől. Elég csak azt megnézni, hogy a tavaly őszi, tisztának nehezen nevezhető „népszavazások” alapján Moszkva a saját területéhez tartozónak tekint négy ukrán megyét, de ezek közül csak kettőt ural valamennyire. Van egy szabad szemmel is látható terület, amely az orosz narratíva szerint orosz, de még csak közel sincs ténylegesen orosz uralom alatt. S harmadszor: abszurd az állítás, mert a fegyverszünet és a béke nem ugyanaz. A magyar álláspont arról szól, hogy elsőként a harcokat kell abbahagyni, és utána tárgyalóasztalok mellett rendezni a jövőbeli viszonyokat. Szó sincs arról, hogy a jelenlegi frontvonalak jelentenék a megoldás alapját.

Látható tehát, hogy az állítás, miszerint a béke pártján állni egyben oroszbarátság is, nem igaz. A magyarok többsége – magamat is idesorolom – nem orosz- vagy ukránpárti, hanem magyarpárti. Saját hazánk és nemzetünk érdekeit nézzük, utóbbi szempont kapcsán különös figyelemmel kárpátaljai nemzettársainkra. Mi éppen azt kritizáljuk saját nyugati szövetségeseink hozzáállásában is, hogy beálltak szurkolni a közvetítés helyett. Magyarország érdeke ebben azonos Európa többi részének érdekével: legyen vége a vérontásnak, és ne fegyverrel rendezzék konfliktusaikat a felek. Ennek a közös érdeknek azonban csak Magyarország próbál érvényt szerezni, miközben Európa jelentős része fegyvereket szállít, csökkentve saját védelmi képességeit is.

A vád tehát hamis, érdemes ezért megvizsgálni az eredetét. Igen egyszerű: vannak olyan érdekkörök, amelyek bele akarják sodorni a konfliktusba az európai országokat. Azt akarják, hogy Európa és az itteni államok ne a saját érdeküket nézzék, hanem vegyenek részt a két nagyhatalom proxyháborújában. Ehhez arra van szükségük, hogy minden érintett oldalt válasszon. Szurkolóattitűdöt kell kiváltani, mert az ember sokkal szívesebben vállal aktív cselekvést olyan ügyért, amelyben maga is hisz. Az oldalválasztást célzó módszerek sokfélék. Van, hogy édesgetnek: a kárpátaljai magyaroknak is jobb lenne, ha most feltétel nélkül a kijevi vezetés mellé állna a budapesti kormány. Máskor fenyegetnek: aki nem szállít fegyvert, az egyedül marad. Megint máskor riogatnak: ha most nem állítjuk meg Putyint, akkor mi leszünk a következő áldozata. Ezen állítások mindegyike hamis. Magyarország akkor jár el helyesen, ha nem veszi fel a szurkolóattitűdöt. Büszke vagyok hazám józan többségére, mert éppen így tesz. Oldalválasztás helyett a mi dolgunk az, hogy a magyar érdekek szerint cselekedjünk, a magyar érdek pedig az, hogy kimaradjunk a háborúból.

Az európai fősodrú sajtó boldogan vesz részt eszközként a szurkolóattitűd megteremtésében, és ezzel jórészt leszűkítette a gondolkodás kereteit. Aki nem támogatja katonailag is Ukrajnát, az mindenképp oroszbarát. Leegyszerűsítő gondolkodásmódjuk szerint minden vagy fekete, vagy fehér, vagy jó, vagy rossz. Vicces, hogy nemrég még éppen az értékeihez és hagyományaihoz ragaszkodó jobboldalt vádolták kétbites hozzáállással. Ebben a konfliktusban Magyarország kifejezetten összetett és átgondolt módon jár el, miközben az alapvetések világosak. Elítéljük az orosz támadást, és kiállunk Ukrajna területi integritása mellett. Humanitárius és pénzügyi segélyt nyújtunk, miközben befogadjuk a menekülteket. Mindemellett pedig mindent megteszünk azért, hogy hazánk kimaradjon a háborúból, és itthon mindenki számára megmaradhasson a békés élet lehetősége.

A magából kifordult és felbolydult világban, a folyamatos eszkaláció veszélyének árnyékában Magyarország egy kis szigetnyi józanság. Nem ez az első ilyen alkalom. 1914-ben sem kívántunk belépni a kezdődő első világháborúba, de önállóságunk hiánya nem tette lehetővé a kimaradást. A második világháborúban is a lehető legtovább küzdöttünk a béke itthoni megőrzéséért, de az egyre erősödő német nyomásnak végül nem tudtunk ellenállni. E két történelmi példa komoly tanulsággal jár a mai helyzetben is. Az első világháború tanulsága a szuverenitás fontossága: hazánk az Osztrák–Magyar Monarchia részeként alá volt rendelve a bécsi külpolitikai döntéseknek, így nem képviselhette a saját érdekeit. Nem engedhetjük meg tehát, hogy a brüsszeli föderalizációs tervek elvegyék a magyar államiság lényegét. A második világháború tanulsága pedig a nyomásgyakorlásnak való ellenállás. Akárhogy próbálnak is édesgetéssel, fenyegetéssel vagy riogatással belesodorni minket a konfliktusba, ellen kell állnunk. Nem dacból, és nem is azért, mert ne tartoznánk a Nyugathoz. Egész egyszerűen azért, mert ezt kívánja a jól átgondolt magyar nemzeti érdek.

A szerző az Alapjogokért Központ elemzője.

Korábban írtuk