Az auschwitzi koncentrációs tábor felszabadulásának 60. évfordulójára időzített monstre-költségvetésű (több mint hárommillió fontot felemésztő) hatrészes sorozatának a bemutatása előtt a BBC felmérést készített a britek holokauszttal kapcsolatos ismereteiről. Ebből az derült ki, hogy a megkérdezett négyezer felnőtt 45 százalékának semmit nem mond Auschwitz neve, a nők és a fiatalok körében pedig a tudatlanok aránya elérte a 60 százalékot. Ha az abszolút gonoszság szinonimájaként korunk legtöbbet reklámozott helységnevével ez a helyzet, akkor képzelhetjük, hogy Hirosimáról, Drezdáról vagy éppen Kolimáról mennyit tudhatnak a britek. Nem mintha e tekintetben ők alkotnák a negatív kivételt.

Néhány bátor, eltökélt és gladiátor-mentalitású történész állhatatos és áldozatos munkája kellett ahhoz, hogy mára úgy-ahogy megtörjön a szenvedésre való emlékezés jogát háttérbe szorító, az arra vonatkozó kutatásokat és emlékez(tet)ést pedig szándékosan hibernáló omerta. Robert Conquest, James Bacque, Alfred M. de Zayas, Gerhard Ziemer, Nikolai Tolstoi és mások munkássága nélkül még a jelenlegi, igencsak hiányos ismereteinknél is kevesebbet tudnánk a bolsevikok által mesterségesen kiváltott éhínségekben elpusztult ukránokról és kulákokról, a háború után a szövetségesek fogolytáboraiban számító cinizmussal likvidált német katonákról, a kollektíve bűnösöknek nyilvánított és otthonaikból elűzött németek mérhetetlen szenvedéséről, a nyugati szövetséges hatalmak által Titónak, illetve Sztálinnak kiszolgáltatott és bestiális kegyetlenséggel lemészárolt usztasák és vlaszovisták sorsáról. Jellemző azonban, hogy az ezeket az eseményeket tárgyaló tudományos kötetek távolról sem kapnak akkora tömegpublicitást, mint a holokauszt-irodalom nemhogy elapadni nem akaró, de egyre zabolátlanabbul burjánzó termékei. Nem éppen eredeti megállapítás, hogy a holokauszttal egymagában több ankét, konferencia, egyetemi tanszék, kutatóintézet, tanulmány, esszé, regény, játék- és dokumentumfilm foglalkozik, mint a történelem összes többi genocídiumával együttvéve. Ezért számíthat fokozott figyelmünkre minden olyan vállalkozás, amely ezt a sajnálatos aránytalanságot igyekszik kompenzálni.

Itt van mindjárt Oleg V. Slevnyuk nemrégiben olaszul is megjelent esszéje a szovjet gulágrendszerről, egészen pontosan annak az 1930-as hivatalos megszületésétől az 1941-es nagy terrorig tartó periódusáról (Storia del Gulag. Dalla collettivizzazione al Grande terrore, Einaudi, Milánó). A maga nemében egészen rendkívüli jelentőségű szakmunka, amelyhez a témakutatás nemzetközi úttörője és élő klasszikusa, Robert Conquest írt előszót, számos interpretációs nóvummal és különösen gazdag dokumentációs anyaggal emelkedik ki az átlagból, éspedig annak köszönhetően, hogy a szerző, az Orosz Föderáció Állami Archívumának kutatójaként olyan forrásokhoz is hozzáférhetett, amelyek mások számára mindeddig elérhetetlenek voltak. Ikonoklaszmoszai közül az egyik legsokkolóbb úgy hangzik, hogy a szovjetunióbeli tömegmészárlásokat, az egyének, családok és egész népcsoportok deportálását – az uralkodó ortodox történeti felfogással szemben – távolról sem az erőltetett iparosítással összefüggő gazdasági okok, hanem tisztán politikai indokok motiválták. „A terror politikai prioritásának legnyilvánvalóbb bizonyítékát az 1937-38-as tömegmészárlások szolgáltatják. A több százezer kivégzett jelentős részét, mint azt a kivégzési listák mutatják, munkára termett férfiak alkották, akik közül sokan magasan kvalifikált szaktekintélyek voltak”, írja a szerző. A nagy közmunkák és különösen a vasútépítések terén domináns szerepet játszó kényszermunka ugyanakkor ékesen bizonyítja a gulágrendszer keretében kifejtett munkavégzés döbbenetesen alacsony hatékonyságát. A rabok százezreinek korai halála, a kényszermunkában elpazarolt hallatlan energia- és tehetségveszteség, a büntetőapparátus által elnyelt munkaképes fiatalok óriási tömege „jelentős mértékben meggyengítette az egész társadalom termelőerejét”.

Slevnyuk könyvéből egyértelműen és dokumentáltan kiderül, hogy „a kommunizmus dicső honában”, „a dolgozó nép államában” – csupán az általa vizsgált egyetlen évtized során – 726 ezer embert végeztek ki, húszmillió férfit, nőt és gyermeket deportáltak és több mint hárommillió további civilt küldtek „speciális vagy munkatáborokba, vagy deportáltak a határrendészeti műveletek keretében”. Ennek alapján nyugodtan kijelenthető, hogy a védtelenekkel szembeni megfélemlítés és erőszak a szovjet családok többségét érintő mindennapi valósággá vált, s ahogy a szerző fogalmaz, „a gulág története a Szovjetunió történetének nem csupán egy töredéke, hanem annak csaknem teljes visszatükröződése”. A „haladó” nyugati értelmiség által hosszú évtizedeken át dédelgetett „jó Lenin, rossz Sztálin” meséjének újabb cáfolataként azt is megtudhatjuk, hogy éppen a bolsevik forradalom „szülőatyja”, Lenin volt az, aki 1918 májusában országos koncentrációs táborrendszer felállításáról intézkedett a politikai ellenzékiek számára, a következő év áprilisában pedig az NKVD-n belül létrehozták a kényszermunkával foglalkozó részleget, amely rövidesen már kétszázezer elítélt sorsa fölött rendelkezett. Nem beszélve a tömegmészárlásokról, a szisztematikus kínzásokról és erőszakcselekményekről, amelyek a kommunista államépítésben érvényesülő lenini politikát jellemezték.

Az orosz szerző kutatási eredményei teljes mértékben megerősítik A kommunizmus fekete könyvének francia szerzői által már korábban kifejtett tézist, miszerint a lágerek, az erőszak és a kínzás a kommunista rezsimek hatalomgyakorlási technikájának általános „normáját” képviselik, következésképpen a gulágrendszer nem tekinthető az egyébként úgymond tiszteletreméltó értékeket és nemes eszméket tartalmazó társadalomátalakító terv sajnálatos „devianciájának” (mint azt sokan még manapság is vallják). A múlt századi történelmi tapasztalat ugyanis éppen azt mutatja, hogy a hatalomra került kommunizmus kivétel nélkül mindenhol a harcra, az erőszakra, a gyűlöletre, a zsarnokságra és a háborúra alapozta világmegváltónak hirdetett doktrínája gyakorlati megvalósítását.

Ha az 1914-45-ös „nagy európai polgárháború” (Ernst Nolte) látszólagos győzteseként, a legyőzött európai nemzetekhez hasonlóan azonban ténylegesen vesztesként kikerülő orosz és többi exszovjet nép is csak nehezen és az események után nagy sokára ismerheti meg saját valós történelmét, akkor mit remélhetnek a németek, akiknek a holokauszt miatti önpusztító bűntudat árnyékában és a háború befejeződése óta tartó folyamatos önostorozás közepette sem erejük, sem merszük nem volt saját nemzeti sérelmeik hangoztatására vagy akárcsak kutatására. Még azt a kérdést sem merték feltenni maguknak, hogy vajon az 1945. május 8-i dátum valóban a felszabadulást jelentette-e számukra.

Most megjelent könyvében Hubertus Knabe történész, a Berlin-Hohenschönhauseni Múzeum igazgatója erre a kényes kérdésre keresi a választ (Tag der Befreiung?, Propylaen Verlag, Berlin), egy új Historikerstreit kockázatától sem riadva vissza. (Emlékeztetőül: az 1989-es németországi történészvita Ernst Nolte Kausaler Nexus-tézise miatt robbant ki, amely a német nemzetiszocialista terrort a szovjet bolsevik terrorra adott válaszként értékelve lényegében ok-okozati kapcsolatot állapított meg a kétféle totalitarizmus között.)

„A Harmadik Birodalom bukása ugyanazzal a mozdulattal szabadította fel Nyugat-Európát és pecsételte meg Közép- és Kelet-Európa szolgaságát. Földrajzi helyzeténél fogva Németország minden más országnál jobban megérzi ezt az ellentmondást. Mert 1945 májusa ugyanúgy volt számára kétségtelen politikai felszabadulás, mint iszonyatos vereség: több mint tizenkétmillió halott, tizenkétmillió hangárokban összezsúfolt menekült, hat-hétmillió hadifogoly, kétmillió megerőszakolt asszony, egymillió Szovjetunióba hurcolt deportált, két és fél millió tonna bomba 120 városra ledobva, 3,6 millió porrá bombázott otthon, hét és fél millió hajléktalan, egy megosztott, megszállt és kirabolt ország. És koncentrációs táborok, amelyeket alig ürítettek ki, azonnal újra megtöltöttek a győztesek”, írta Alain de Benoist több mint tíz éve (1995. május 5., Lettre de Magazine-Hebdo), már akkoriban mintegy „megelőlegezve” Knabe könyvének immáron akkurátusan dokumentált tényeit.

Ez valóban „felszabadítás” lett volna? A mai Németországban mindenesetre egyre kevesebben osztják Weizsacker (akkori) kancellár húsz évvel ezelőtti kijelentését, aki május 8-át Németország ünnepnapjának nevezte. Aligha lehet ugyanis felszabadulásról beszélni akkor, amikor bevonulásukat követően a Vörös Hadsereg katonái kíméletlenül lemészároltak százezer polgári lakost, megerőszakoltak kétmillió német lányt és asszonyt, kifosztottak és leromboltak rengeteg magánházat és középületet, németek százezreit, köztük nőket, gyermekeket és öregeket marhavagonokba zsúfolva a Szovjetunióba hurcolták kényszermunkára, ahol egyébként a több mint hárommillió német hadifogoly egyharmada a gulágon pusztult el. De magában Németországban is, például a buchenwaldi, jamlitzi vagy sachsenhauseni koncentrációs táborokban a német foglyok tízezreit éheztették halálra.

Számadatok bizonyítják, hogy a szovjetek által megszállt területeken több mint két és fél millió német állampolgár vesztette életét a nélkülözések, az erőszakcselekmények és a deportálások következtében, nem beszélve a náci rezsim bukásakor német területen tartózkodó mintegy százezer oroszról és ukránról, akik függetlenül attól, hogy kényszermunkások, hadifoglyok, kollaboránsok vagy emigránsok voltak, azonos elbírálásban és elbánásban részesültek Sztálin részéről: valamennyiüket a gulágra küldték, ahonnan a többségük sohasem került ki élve.

A Vörös Hadsereg által a német civil lakosság ellen elkövetett atrocitások közül Knabe számtalan borzalmas epizódot említ, mindenekelőtt a nemmersdorfi mészárlást, amelynek során nők, gyermekek és aggastyánok ezreit végezték ki tarkólövéssel, a holttesteket pedig a főutcán hagyták temetetlenül. Németországnak az Odera és a Neisse folyók által határolt keleti területein a vöröskatonák csaknem másfél millió nőt erőszakoltak meg, az erőszakot elszenvedett lányok és asszonyok közül minden hetedik belehalt a megpróbáltatásokba. Összességében a keleti német területekről elhurcoltak százezrei pusztultak el a deportálás folyamán, hétszázezernél is többen pedig egyszerűen eltűntnek nyilváníttattak a Szovjetunióban.

Knabe könyvének kétségtelenül legkényesebb és nyilván legtöbb jövőbeli vitát gerjesztő része a kollektív képzeletben a náci bűnnel társított szimbolikus nevekkel, Auschwitzcal, Buchenwalddal, Jaworznóval kapcsolatos, amelyek immáron egy másik horrortörténettel is párosíthatók. Ez pedig arról mesél, hogy a korábbi foglyaiktól megszabadított lágereket a győztesek új, német „rabszolgákkal” töltötték meg és elképzelhetetlenül rettenetes munkakörülmények között végkimerülésig tartó robotra ítélték őket, a halottakat jelöletlen tömegsírokba kaparták el, az élő halottakat pedig beteges szadizmusnak vetették alá (e téren különösen a potulitzi koncentrációs tábor zsidó orvosa, bizonyos Isidor Cederbaum jeleskedett, dr. Mengele „legjobb tanítványaként”). Ami pedig a németekkel szembeni szervezett és módszeres kegyetlenkedéseket illeti, az időközben hozzáférhetővé vált dokumentumokból az is kiderült, hogy Németország „felszabadítását” követően hosszú időn át a hatóságok nemcsak hogy engedélyezték a Vörös Hadsereg katonáinak a legyőzöttekkel szembeni erőszakoskodást, de egyenesen bátorították is őket, éspedig ugyanattól a faji vagy osztálygyűlölettől vezéreltetve, amely a lenini, majd sztálini Szovjetunióban az ellenségnek nyilvánított népek és osztályok kiirtásának logikáját is hevítette.

A vörösök brutalitására vonatkozó knabei állítások leghitelesebb, bármilyen kételyt eleve eloszlató megerősítéséhez olyan megkérdőjelezhetetlen erkölcsi tekintély szolgáltat támpontot, mint a hivatásos holokauszt-túlélőként Nobel-békedíjjal kitüntetett Elie Wiesel, aki Night (Éjszaka) című híres könyvében elmeséli, hogy amikor 1945 januárjában a szovjet csapatok megközelítették az auschwitzi koncentrációs tábort, a többi fogolyhoz hasonlóan neki és apjának is döntenie kellett, hogy az SS tábori őrséggel együtt visszavonul, vagy a táborban maradva megvárják a „felszabadítók” érkezését. Talán meglepőnek tűnik, de a zsidó foglyok ezreivel egyetemben mindketten az előbbi lehetőséget választották, gyalogosan, az évszázad egyik leghidegebb telén, az éjszaka közepén. Ahogyan Wiesel maga írja: „A választás a mi kezünkben volt. Ez egyszer saját magunk dönthettünk a sorsunkról. Mindketten a kórházban is maradhattunk volna, ahová az orvosomnak hála őt (az apját) is elhelyezhettem volna páciensként vagy ápolóként. Vagy pedig követhettük a többieket. »Akkor hát, mit tegyünk, apa?« Nem válaszolt. »Vonuljunk vissza mi is a többiekkel«, mondtam neki” (id. mű, Bantam, 1960., 78.old.).

Egy másik abszolút erkölcsi tekintély, Primo Lévi ugyancsak arról számol be az auschwitzi túléléséről szóló könyvében, hogy bármilyen gyöngének is érezte magát, a szovjetektől való „félelmében” (sic!) ő is az SS-őrökkel való visszavonulás mellett döntött. Végül is szerinte csak alig nyolcszázan maradtak a táborban, húszezren pedig a náci tömeggyilkosokkal való további együttlétet választották. Nyilván ők tudták, hogy miért. Most már azonban mi is tudjuk. Egyebek mellett Hubertus Knabe könyvének is köszönhetően.

Még manapság is vannak azonban olyanok, akik mindezt nem akarják tudni, és még kevésbé óhajtják tudomásul venni. Köztük Gömöri Endre, a Népszabadság egyik kádárkori fosszíliája, aki az olasz választásokról írva (2006. április 8.), csak úgy mellékesen, „ponyva-pamfletnek” minősítette Stéphane Courtois és szerzőtársai: A kommunizmus fekete könyve című – és nem mellékesen a nemzetközi történészszakma szinte egyöntetű elismerését kiváltó – monumentális szakmunkáját. Gömöri Berlusconi „primitív antikommunizmusának” az érzékeltetésére az olasz miniszterelnök által a kampány során tett és forrásként az említett műre hivatkozó egyik kijelentését idézte, miszerint „Mao Kínájában nem ették meg a gyerekeket, viszont megfőzték őket, hogy azzal trágyázhassák a földet” (v.ö.: a magyar nyelvű kiadás 504. oldala).

Az állítás annak valóságtartamától elvonatkoztatva és csupán in abstracto vizsgálva, semmivel sem tűnik nagyobb abszurditásnak, mint mondjuk az emberből főzött szappan vagy az emberbőrből készült lámpaernyő évtizedeken át készpénznek vett, mára azonban teljesen hitelét vesztett legendája. Egyébként pedig a ponyva-pamflet műfaja sokkal inkább a holokauszt-irodalom sajátja. Már csak az ott tapasztalható egyre frenetikusabb túltermelési láz miatt is. És hogy a Gömöri-félékben is tudatosuljon a tény, ezentúl Cato nyomán minden cikkemet ugyanazzal a mondattal zárom. Ceterum censeo: a kommunizmus százmillió ember haláláért felelős.