Mit kell tennünk és mit várhatunk el a politikusainktól?

Május 1-jén, egy héttel az elveszített választások második fordulója után valódi „csak azért is hangulat” uralkodott a budai Várban. Azok a tízezrek, akik az egész nap ömlő eső ellenére ezen a délutánon eljöttek hitet tenni az Orbán Viktor vezette Fidesz mellett, már túl voltak az első sokkélményen, amelyet a 2006-os országgyűlési választások eredménytelensége okozott. Rég nem tapasztalhattunk ilyen elementáris erejű kiállást, mint ezen a délutánon, a négy éven belül immár második pofon után. Ezt a hatalmas erőt kötelességünk megtartani.

Nem könnyű megrázni magunkat és a romokból újra elkezdeni az építkezést. Főleg akkor nem, ha viszonylag rövid időn belül másodszorra kell megtenni ugyanezt. De nincs más választásunk. Egy szerzetes a következőképpen imádkozott: „Istenem, adj erőt megváltoztatni a megváltoztathatót, adj türelmet elviselni a megváltoztathatatlant, s bölcsességet, hogy e kettőt meg tudjam különböztetni egymástól”. Ez a mondat iránymutatás.

A megváltoztathatatlan

Egy középkorú asszony, aki a sajtótribüntől nem messze hallgatta a május 1-jei felszólalásokat a budai Várban, gyakran hangosan ismételgette: „Írjunk ki új választásokat”. Legtöbbször gyorsan hozzá is tette: „Minél előbb”. Emlékezhetünk arra is, hogy a 2002-es választások után akadtak, akik azt állították, a D-209-es ügy kirobbanásakor „a Fidesznek lehetősége lett volna a kormánybuktatásra”. Nem árt azonban tudni, milyen alapvető gyakorlati feltételek megléte szükséges egy kormány leváltásához.

A Magyar Köztársaság alkotmánya szerint „a kormány megbízatása akkor szűnik meg, ha a miniszterelnök – vagy az egész kormány – lemond, a miniszterelnök meghal, új országgyűlés alakul, vagy a miniszterelnöktől az országgyűlés megvonja a bizalmat és új kormányfőt választ. Konstruktív bizalmatlansági indítványt a parlament egyötödének támogatottságával és az új kormányfő személyének megnevezésével lehet benyújtani. A bizalmatlansági indítvány elfogadásáról vagy elutasításáról egyszerű többséggel dönt a parlament. Ha a bizalmatlansági indítvány alapján a parlamenti képviselők többsége bizalmatlanságát fejezi ki, az indítványban új kormányfőnek megjelölt személyt megválasztottnak kell tekinteni. A kormány megbízatásának megszűnésével hivatalban marad az új kormány megalakulásáig. Ezt ügyvezető kormányzásnak nevezzük, s ebben az időszakban korlátozódik a rendeletalkotási jog, nemzetközi szerződést pedig egyáltalán nem köthet a kormány”. A konstruktív bizalmatlansági indítvánnyal először a Német Szövetségi Köztársaságban találkozhattunk. Bevezetését azért tartották szükségesnek, mert el akarták kerülni, hogy a sok pártból álló parlament úgy buktathassa meg a kormányt, hogy azután ne legyen képes új kancellárt választani.

A konstruktív bizalmatlansági indítványról Gáspár G. János a következőképpen ír a Magyar Szemle 2004. októberi számában: „Annak idején, a demokratikus átmenet kereteinek kialakításakor a jogalkotók legfontosabb szempontja az volt, hogy a kormányzati stabilitást akár a reprezentativitás rovására is biztosítsák. Ezért a kormány leváltására a négyéves ciklusidőn belül az ellenzéknek gyakorlatilag alig van esélye. Sikeres konstruktív bizalmatlansági indítvány benyújtására alapvetően a kormánypártoknak van lehetőségük, ami azt jelenti, hogy az általuk jelölt kormányfő megbuktatásával voltaképpen a saját maguk iránti bizalmatlanságukat is deklarálják. Egy másik esetben az ellenzékhez csatlakozik néhány kormánypárti képviselő, s így lehet sikeres egy ilyen kísérlet. Mindkétszer az történik, hogy a választáson kialakult többség hátrál ki a maga embere mögül. Ilyesmi az elmúlt másfél évtized igen erős megosztottsága közepette elképzelhetetlen volt. (…) A választási eredményeket kormányalakításban realizáló politikai erők sohasem kívántak szembefordulni a maguk formálta kormánnyal. Addig legalábbis nem mentek el, hogy valóban megbuktassák: a hatalom megtartásának érdeke ennél mindig erősebb volt”.

A sokat ismételgetett kormánybuktatásra tehát kizárólag abban az esetben lenne lehetőség, ha minimális különbség volna a kormányzó- és ellenzéki pártok képviselőinek száma között és az előbbiek közül meg lehetne győzni néhányat, hogy az ország sorsa fontosabb, mint a hatalom megtartása. Az első feltétel a hamarosan felálló, új országgyűlésben – bármilyen szomorú is, de – nem teljesül majd. Valóban, a D-209-es botrány idején volt egy halvány remény, ám a szabad demokraták nagyon gyorsan érthetővé tették, hogy bizony a hatalom megtartásánál nekik nem számít többet a tény, hogy egy korábbi kommunista ügynök vezesse azt a kormányt, amelynek ők is tagjai.

Ha tehát – ismét – nem történik csoda, legközelebb négy év múlva szavazhatunk az Országgyűlés összetételéről. Ezt tudomásul kell vennünk.

A megváltoztatható

Mit tehetünk? Nincs más lehetőségünk, mint már most elkezdeni dolgozni azon, hogy a következő – önkormányzati és országgyűlési – választáson az általunk támogatott politikai oldal nyerjen, másrészt pedig mindent elkövetni, hogy a kormányváltásig hátralévő időt minél elviselhetőbbé tegyük.Az előbbi elérése érdekében nyilván kapunk majd feladatot a politikai vezetőktől. Akik eddig – tagként vagy aktivistaként – részt vettek egy politikai párt építésében, pontosan tudják, hogy a demokráciának nevezett rendszer nem működhet tökéletesen egy hatalmas szervezetben (miközben a tömegdemokrácia létjogosultságát is egyre többen kérdőjelezik meg). A helyi és országos szinten működő hivatalos szervezetek tagjait minden bizonnyal ellátják munkával a jövőben is.

Ez azonban nem elég. Ettől mi – mindahányan ideát – még nem érezzük jobban magunkat. És mivel a politikusainknak nincs hatalom a kezükben, ők vajmi keveset tehetnek a mi jólétünkért. Ráadásul nem elég az átmeneti lelki megroppanás, a hírek arról szólnak, hogy a gazdaság egyre romló állapota miatt minden valószínűség szerint sokunknak meg kell majd szorítania a nadrágszíjat. Szomorú kilátások.

Aktív rezisztencia – utaltunk rá egy héttel ezelőtt a Demokrata hasábjain. De mi értelme van ismét elővenni a kitűzőket, karkötőket, nemzetiszínű szalagokat? Hogy megkülönböztessük magunkat? Igen, éppen ezért. És azért, mert így tudunk majd egymásról. Egyetlen pillantással meg tudjuk állapítani, az üzletben a sorban előttünk álló velünk együtt érez-e. Olyanok leszünk, mint az érettségiző diákok a szalagavató után kitűzött szalaggal. Magunk miatt hordjuk. Kötelességünk felemelni a fejünket és büszkének lenni értékeinkre, gondolatainkra; a parlamenti mandátumok most az ellenfélnek kedveznek, de ez már csak azért sem ingathat meg minket abbéli meggyőződésünkben, hogy a jó oldalon állunk, mert a számszerű szavazatokat tekintve újra csak hajszálnyi a különbség a két Magyarország között.

Melyikünkkel nem történt már meg, hogy összemosolyogtunk az újságosnál egy másik emberrel, aki ugyanolyan lapokat vett, mint mi? Emlékszünk még, milyen érzés, amikor egy-egy nagygyűlés után akár órákkal és sok-sok kilométerrel az esemény helyszínétől egy másik, magyar lobogókkal díszített autó mellett állunk meg a piros lámpánál? Olyan ez, mint amikor évtizedekkel ezelőtt Nyugat-Ausztriában autóztunk, imádkoztunk, hogy ne forrjon fel a Skoda hűtővize és a határnál ne vegyék észre a frissen beszerzett magnót, s egyszer csak megláttunk egy másik magyar rendszámú autót. Dudáltunk, integettünk. Örültünk. Jobb lett a kedvünk.

Most keserves idők jönnek. Meg kell ragadnunk minden lehetőséget, aminek segítségével valahogyan kellemesebbé tehetjük a mindennapokat. Ha tudunk egymásról, ha rendszeresen összemosolygunk, garantáltan jobban érezzük majd magunkat. Töltsünk minél több időt együtt! Teljesen mindegy, mi az ok; nevezhetjük a találkozásokat polgári körös összejövetelnek, kerti sütögetésnek, sörözésnek. Ne akarjuk megváltani a világot, egyszerűen csak erősítsük egymást. Rá kellett ugyanis jönnünk, hogy ha mi nem foglalkozunk saját magunkkal, senki más sem teszi. Éppen ezért ajánlottuk azt egy hete, hogy ha szakemberre van szükségünk, nézzük át a polgári médiumok hirdetéseit. Támogassuk egymást azzal is, hogy munkával bízzuk meg a mi Magyarországunk vállalkozóit.

Az élet úgy lesz szép, ha apró örömökkel tesszük azzá. Valószínűleg nem számíthatunk egy katarzist hozó forradalomra, a legújabbkori magyar történelem első előrehozott választására. De együtt képesek vagyunk a mindennapi csodákra.

Egyenes beszéd

Aki ott volt a Fidesz legutóbbi kongresszusán – igen, azon, ahol elhangzott Mikola doktor sokat támadott kijelentése a határon túli magyarokról -, az tudhatja, hogy a résztvevők (mi) olyan energiával telten, olyan bizakodón, olyan hittel hagyták el a Körcsarnokot, amilyet régen tapasztalhattunk. De ha egy kicsit a közelebbi múltba tekintünk, végiggondolhatjuk azt is, május 1-jén mikor hangzott fel a legelsöprőbb ováció. Akkor, amikor Orbán Viktor kőkeményen és egyenesen beszélt a kormányt kiszolgáló médiáról, az MDF árulásáról vagy a kormánypártok nyomasztó gazdasági fölényéről.Azonkívül ugyanis, hogy ellenzékben is tegyenek meg mindent azoknak az értékeknek a képviseletéért, amelyek miatt rájuk szavaztunk, teljes joggal várjuk el politikusainktól, hogy – tudomásul véve a magyar közélet kettészakítottságát – elsősorban hozzánk szóljanak. Hozzánk, akik itt voltunk és itt is maradunk, mert tudjuk, hogy igazunk van. Megértjük mi, hogy egy kampányban fontos pr-szakemberek, kommunikációs tanácsadók és ki tudja, még hányféle szakértő és szaktanácsadó dolgozza ki a különféle taktikai elemeket. Messziről – és utólag – nézve azonban úgy vagyunk ezzel, mint a krumplilevessel. A történelmi szózatot a mára aktualizálva azt mondjuk, a krumplilevest főzze a szakács, az autót szerelje az autószerelő, a használt bútort értékesítse a régiségkerekedő. És ne keverjék össze egymás szakmáját. Az önmegvalósítás szép dolog, ám csúnya világ lenne ott, ahol a taxisofőr régi vágyának engedve vakbelet műthetne, az operaénekes autóbuszt vezethetne, a villanyszerelő meg mondjuk színházat igazgatna.

Ez ugyanis olyan káoszt eredményezhet, ahol elveszíthetjük szem elől a legfontosabbat: önmagunkat. Rólunk nem szabad megfeledkezni. Mi joggal várjuk, hogy a közélet címszereplői észrevegyék: Magyarország fele belőlünk áll. És nem a politikai címszereplőkből. Magyarország felét mi alkotjuk – mi, akik több mint kétmillió szavazatban mutattuk meg magunkat a választásokon. Mi egyenes, hozzánk szóló beszédre vágyunk. És nem arra, hogy a fejünk felett sejtelmesen átüzengessenek a túloldalra.

Hol volt Orbán Viktor kommunikációs tanácsadó csapata, amikor szakállasan, borzos hajjal és farmerdzsekiben kiállt, és azt állította, a szovjet csapatoknak mielőbb el kell hagyniuk az országot? Akkor sokunknak szorult össze a szíve. Egyrészt féltettük azt a hadaró fiút, nem tudhattuk, nem végzi-e börtönben. Másrészt azonban felszakadt a sóhaj: végre jött valaki, aki kimondta azt, ami sok millió ember lelkében már oly rég megfogalmazódott, csak nem volt erőnk és bátorságunk hangosan kimondani. Egy évtizeddel később a vad külsejű fiúból Európa legfiatalabb miniszterelnöke lett. Újabb fél évtized múlva az egyik leghatásosabban szervező politikus. A rövid haj, az elegáns öltöny és a kiszámított, előre megírt beszéd is tetszik, de mi nem felejtettük el az egykori csapzott, hadaró, de őszintén, egyenesen a szívünkből beszélő fiút. Szeretnénk, ha ő is emlékezne rá.