A valódi és az önjelölt politikai-kommunikációs szakértők aránya lassan hasonlóvá válik a valódi és az önjelölt focibírók arányához. Még nem tudtuk a 2006-os országgyűlési választások pontos eredményét, már mindenhonnan főokosok bukkantak fel és egymásra licitálva hajtogatták, hogy ők bizony megmondták. A finomat, a valódit. A jobbik oldalon. Nehéz megállapítani a különbséget jó- és rosszindulatú kritika között. Nagyon nehéz kitalálni, kiből beszél a sértettség, ki érzi úgy, hogy a lelki megroppanást kihasználva végre szinte bármivel fel tudja magára hívni a figyelmet – s ki az, aki valóban „érted haragszik, nem ellened”. Ám az egymás után napvilágot látó véleménycsomagok összerakói mintha hajlamosak lennének elveszni a részletekben. Szinte kivétel nélkül elfelejteni látszanak egy olyan tényt, amely túlmutat minden szerverügyön és gyengécske kiszóláson.

A „privatizáció” szó a szitokszavak gyűjteményében található a virtuális polgári szótárakban. Naponta kesergünk azon, milyen furfangosan mentették át a vagyont a kommunizmus és a szocializmus egykor legvehemensebb védelmezői, hogyan váltak minden különösebb nehézség nélkül a proletárok harcos vezetőiből nagytőkésekké.

Ezen túl azonban tettek még valamit, ami pedig az előbbieknél is sokkal veszélyesebb, sokkal nehezebben korrigálható, sokkal inkább visszafordíthatatlan folyamatokat eredményezett. Sikeresen átmentették a szocialista mindennapok gondolkozását.

A kádári kisember

Mára egyértelművé vált, hogy igenis két Magyarország létezik. A két különálló ország polgárai közötti különbség pedig elsősorban a gondolkodásmódban mutatkozik meg. Tévedtünk, amikor azt gondoltuk lassan két évtizeddel ezelőtt, hogy a „mocskos kommunistákat” mindenki ugyanúgy a pokol – de legalábbis egy dohos börtöncella – mélyére kívánja, mint mi kívántuk. Tévedtük, amikor azt gondoltuk, hogy a „kommunizmus fojtogató szorítását” mindenki olyan nyomorúságos sorsként élte meg, mint mi.

A rendszerváltozás nem hozta el azt a lelki megtisztulást, amire szükség lett volna. A kádári tömegeknek tökéletesen felesleges szolidaritásról beszélni. Nézzünk csak szét a forgalomban Budapesten! Nézzük meg, hányszor száguldoznak – a mentők számára is fenntartott – buszsávban, mert nekik bizony sürgős dolguk van. Nézzük meg, mennyit kell várni a buszokon 40 fokban egymáshoz lapuló tömegközlekedőknek, mielőtt valamelyik autóstársnak eszébe jut, hogy talán mégsem lesz neki az akkora veszteség, ha beengedi a nagy kék járművet. Nézzük meg, mennyit kell ácsorognia a gyalogosnak fél lábbal a zebrán, mire valakinek egyáltalán feltűnik, hogy ott van. A tömegeket nem érdekli a másik. A tömegek egy-egy kis önkényuralkodó hatalmas masszájából tevődnek össze. A kádári kisembert ugyanis nem arra oktatták, hogy nyújtsa ki a kezét a másik felé. A kádári kisember gyakran akkor jutott csak lehetőséghez, ha bemószerolta a másikat.

A kádári tömegeknek tökéletesen felesleges munkáról beszélni. A kádári kisember visszasírja a burkolt munkakerülés időszakát, amikor már azért is megkapta a fizetését, ha egy nap háromszor két centivel arrébb rakott egy tollat, amikor nemhogy nem számított a minőség, de sportot űztek abból, ki tud többet kilopni a gyárból. A kádári kisember számára a munka nem az alkotás lehetőségét jelenti, pusztán a szükséges rosszat, amely elkerülhetetlen ahhoz, hogy igénytelen, de legalább biztonságosnak vélt életét élni tudja.

A kádári tömegek számára a csaló, a szélhámos, az ügyeskedő nemhogy nem visszataszító, de egyfajta idollá vált. A kádári kisember szomszédságában ugyanis mindig a maszeknak volt a legcsicsásabb háza, neki volt először egy lestrapált nyugati autója. A kádári kisember ezért egyszerre gyűlölte a maszekot (hiszen az irigység gondolkodásmódjának elengedhetetlen eleme) és csodálta őt. Félreértés ne essék: nem a maszekokkal volt a baj. Csak fontos emlékeznünk a tényre, hogy a maszek tevékenységét nem szabályozták törvények, így állandóan a legalitás és az illegalitás határán egyensúlyozott, feje felett állandóan ott lebegett a lebukás lehetősége. És így, az akkori korszak ügyeskedőjeként vált a társadalom nagy részének idoljává.

A kádári tömegek nem vágytak szabadságra, nem vágytak arra, hogy meglegyen a lehetőségük a saját erőből való felemelkedésre, előrejutásra. A kádári kisember látszatbiztonságra és a látszatbiztonság nyújtotta igénytelenségre vágyott. És vágyik mind a mai napig…

A kettészakadt ország

Habsburg Ottó a rendszerváltozás kaotikus időszakában egyszer azt állította, ő mindennek nagyon örül, ám nem szabad elfelednünk, hogy ezt „ugyanazzal a tízmillió emberrel kell végigcsinálnunk”. Antall József előre jelezte, hogy az első szabadon választott kormány „kamikáze kormány” lesz, s megjegyezte, „tetszettünk volna forradalmat csinálni”. Visszatekintve az utóbbi 16-18 évre már láthatjuk, hogy elsősorban lelki forradalomra lett volna szükség. Ezt nem tetszettük megcsinálni, és félő, belátható időn belül nem is sikerül már. Mert a kádári kisember továbbörökítette a beteges kádári gondolkodást a gyermekeiben. Érdemes néha elbeszélgetni a mai „kádári gyermekekkel”: olyan huszonévesekkel, akik szinte már semmit nem éltek meg a szocializmusból. Ugyanaz az érveléstechnika, ugyanaz a lelkivilág csap majd minket arcul, amit tapasztalhattunk a szüleiknél.

Nem azért van két Magyarország, mert az MSZP és a Fidesz lényegében ugyanakkora szavazótábort tudhat maga mögött (és ma már azt is pontosan látjuk, a parlamenti többséghez szükséges szavazatokat milyen csalafintaságokkal biztosítja magának az előbbi). A pártszimpátia csak egy következmény. Annak a következménye, hogy a két Magyarországot olyanok népesítik be, akiknek a gondolkodásmódja szöges ellentétben áll egymással.

A két ország között pedig nincs átjárás, nincs kommunikációs csatorna. Mi, akik ismét a Fideszre szavaztunk, valljuk be őszintén, egymás közt: a szavazófülke magányában vajon éreztünk-e bármiféle elbizonytalanodást a Vizsla körüli ügyetlenkedés, az egykori miniszterelnökjelölt-helyettes szükségtelen szingli-hordázása vagy a szerverügy miatt? Megfordult-e a fejünkben a valódi és önjelölt politikai-kommunikációs szakértők által az elmúlt napokban felemlegetett és általunk korábban is érzékelt „bakik” okán, hogy talán akkor mégis jobb lenne, ha a táncos-komikus maradna a miniszterelnök? Ugye, nem.

Így vannak ezzel a másik oldalon a másik Magyarország lakói is. Nekik tökéletesen mindegy, mit mond Orbán Viktor; nem hiszik el, nem érdekli őket. Gondoljunk bele: mikor történt meg utoljára, hogy mi valóban kételkedtünk volna a Fidesz elnökének állításaiban – hivatkozzanak azok a gazdasági helyzetre vagy a gödörből kivezető út megépítésének módszereire?

És ez nem feltétlenül azért van így, mert bármelyik Magyarország polgárai is en bloc hülyék lennének. Hanem azért, mert a gondolkodásmódbeli különbségek miatt mintha a valóságérzékelésünk is tökéletesen ellentmondana egymásnak. Ha mi látjuk és halljuk Gyurcsány Ferencet, egy politikai kalandort látunk, aki – ahogy a mondás tartja – akkor is hazudik, amikor jó reggelt kíván. Ők odaát egy határozott fellépésű, kemény miniszterelnököt, akinek „mindenre van magyarázata”. Ha mi itt nézzük Orbán Viktort, egy átlagon felüli képességekkel rendelkező államférfit látunk. Ők odaátról egy veszélyes, diktátori hajlamú félőrültet látnak.

Ha mi kapjuk meg a gázszámlát, azt látjuk, már megint emelkedett a gáz ára. Ha ők, akkor egy újabb bizonyítékát az egykori Orbán-kormány felelőtlenségének. Ha nekünk marad egyre kevesebb pénzünk a hónap végére, azt látjuk, baj van. Ők azt, hogy dübörög a gazdaság.

Mi tökéletesen meg vagyunk róla győződve, hogy igazunk van. Ezt saját magunk számára megfellebbezhetetlen érvekkel alá is tudjuk támasztani. Ők ugyanezt teszik – a miénkkel szöges ellentétben lévő valósággal kapcsolatban.

A mi saját igazunkba vetett hitünk nem inog meg – pedig érdekes filozófiai kérdés lenne, hogy ha egy egyirányú utcában ugyanannyian mennek mindkét irányba, vajon ki tévedt végzetesen és kinek a joga igazságot tenni, ha senki nem lát el az utca végén lévő behajtani tilos tábláig -, de az övék sem.

Mert nincs kommunikációs csatorna. Ha mi valamire azt mondjuk, fehér, ők azt mondják, fekete. És fordítva. Ahogy Csaba László közgazdászprofesszor a minap találóan megjegyezte: „Magyarországon olyan mértékben kettészakadt a közélet, hogy ha valaki azt mondja, ma meleg van, akkor az ország másik fele hajlandó bundát venni”. A hasonlat első hallásra talán túlzásnak tűnhet. Pedig nem az.

Aktív rezisztencia

Kerényi direktor úr a héten a Demokrata Televízió Sajtóklubjában, amelyet a második forduló éjszakáján rögzítettünk, felvázolja az egyetlen lehetséges megoldást. A kulcsszó: aktív rezisztencia.

Olyan tények árnyékolják be ugyanis a mindennapjainkat, amelyeken egyelőre nem tudunk változtatni. Ezen a tavaszon nem kezdi meg működését egy újabb Orbán-kormány. A bűnbakkeresést, a mélyelemzést talán ildomos lenne meghagyni azoknak, akiknek ez a dolguk. Nekünk nincs más feladatunk, mint a tények tudomásulvétele után kitalálni, minél előbb kitalálni, mivel tehetünk a legtöbbet Magyarország azon felének, amelynek tagjai vagyunk.

Mindenek előtt abba kéne hagynunk a siránkozást. Ehelyütt talán felesleges lenne nálunk sokkal nehezebb helyzetben volt elődeink példáját felhozni, hiszen mindenkinek a saját keresztje a legnehezebb. Egy azonban biztos: a nyöszörgés még soha semmi jóra nem vezetett. Feladni? Mit? Az életünket? Az kinek lenne jó?

Hátat fordítani? Elengedni egymás kezét? Igazságunk tudatában megsemmisülni? Ki adott volna nekünk erre felhatalmazást?

Wass Albertet mire fel idézgettük volna akkor oly gyakran? „A kő marad”, állította a költőzseni. Hallgassunk hát rá! Elengedhetjük persze azt, aki menni akar. De nekünk maradnunk kell.

Kereskedők, vendéglátósok! Tegyetek ki egy kis nemzetiszínű szalagot az ajtóra! Nem kell hivalkodónak lennie. Mi észrevesszük majd.

Elő a Nagy-Magyarországot ábrázoló felségjelzéssel, a nemzeti- vagy narancsszínű karkötőkkel, a koronás-címeres, apró kitűzőkkel! Hiszen olyan csodálatos egymásra mosolyogni, az autóból a piros lámpánál átintegetni, tudni, hogy nem vagyunk egyedül.

Tessék szíves lenni elővenni a kisszámú, még létező nemzeti médiumokat és sűrűn bogarászni az apróhirdetéseket, ha meg kell csináltatni a bejárati ajtót vagy a nyaralást tervezzük!

Mi vagyunk az egyik Magyarország. Se magunkkal, se egymással nem tehetjük meg, hogy elengedjük egymás kezét. Azt, amit egymásnak adunk, soha, semmilyen politikai hatalom nem veheti el tőlünk. Ezért pedig többet ér bármelyiknél.