Tisztelt Sebestyén Zoltán! A végén kezdem: el tudok képzelni „meleg és jobboldali polgármestert vagy minisztert” – ahogy Ön fogalmazott –, amennyiben az illetők olyan méltósággal viselik hibáikat és erényeiket, mint Ön. Ezen túl, amit a dolog szexuális és lelki vonatkozásairól mondani lehet, azt Ön elmondta, s ehhez nincs mit hozzátennem. Hálát adok a Gondviselésnek, hogy a többségi 93 százalékhoz tartozom, s imádkozom, hogy utódaim utódai is ilyenek legyenek, de ha a sors szeszélye folytán egyszer majd születik közülük valaki, aki a saját neméhez fordul, azt kívánom, hogy az Önéhez hasonló bölcsességgel, őszinteséggel és eleganciával élje ezt meg. Amiért válaszolni készültem, s amiért levelét közöltük, annak oka természetesen az a megrázó gondolat, hogy az elmúlt évtizedek káoszában a vártnál lassabban és ellentmondásosabban demokratizálódó magyar társadalom néhány olyan kényszerpályára tévedt – talán nem véletlenül –, melynek következtében jelentős mértékben eltorzult tájékozódási képessége, nem mindig volt képes megkülönböztetni a barátot az ellenségtől, sőt igen gyakran hajlamos volt saját érdekei ellen cselekedni.

Már a múlt héten módom volt a vezércikkben kifejteni, hogy idestova húsz év után kezdhetünk feleszmélni e tragikus tévedésből, s próbálhatjuk helyükre tenni a dolgokat. Alekszandr Szolzsenyicin halálával került a progresszív médiumok címlapjára a legendás meghatározás a kommunistáról, amelyről, azt hiszem, a legtöbben megfeledkeztünk, s amely lélegzetelállító könyörtelenséggel írta le azt a történelmi szörnyeteget, aki ma és itt, Magyarországon, a Szolzsenyicin által leírt módon akadályozza a társadalom megtisztulását. Szeretnék még pontosabban válaszolni. El tudok képzelni olyan ideális állapotot, hogy egy polgármester, egy miniszter vagy más közszereplő melegsége a legcsekélyebb mértékben se befolyásolja az illető tevékenységének megítélését, s meggyőződésem, hogy – nem a jobboldal, ezt a szót azt hiszem ideje elfelejteni – a nemzeti haladás híveinek széles táborában minden józanul gondolkodó ember hasonlóképpen vélekedne. Kivéve a csőcseléket, de hát a csőcselék, csapódjon úgymond „baloldali” vagy „jobboldali” gazdához, csak csőcselék marad. Az egyik rózsaszínű bőrtangában vonaglik a teherautó platóján, a másik nyilvánosan meztelenkedik egy valóságshow-ban, a harmadik megdobálja a neki nemtetszőket, a negyedik furkósbottal veri agyba-főbe a rivális törzs tagjait, az ötödik rabol és gyilkol, a hatodik álarc védelmében gumigolyóval lövöldözik védtelen polgárokra, és így tovább.

A csőcseléknek a kurzus teret és biztatást adott, minek következtében az felbátorodott, és csürhe lett belőle. Egészséges társadalmakban a csőcselékből sosem lesz csürhe, mert féken tartja a törvény és a rend, beteg társadalmakban azonban – ilyen a miénk – a törvény hézagos, a rend erőtlen, s a csőcselék, megérezvén, hogy számára egyre több résen megnyílt a tér, kitódul és törni-zúzni kezd. De mi másról beszélünk. Az a különös, megható paradoxon a mi beszélgetésünkben, hogy Ön, aki – már megbocsásson – nem szabályos, egyfelől igényt támaszt az Ön által jobboldalinak, általam demokratikus progressziónak nevezett tábor elfogadására, mivel, mint érvel, az Önéhez hasonlók szexuális szabálytalansága nem akadálya annak, hogy ettől függetlenül az élet egészét, megszorításokkal, de mégis szabályosan és harmonikusan éljék. Ez valóban közös nevező.

Önnek joga van a harmonikus életre, s nekünk, a „normálisoknak”, akik a versenypálya nulla pontjáról indulva eleve húsz méter előnnyel indulunk, még kötelességünk is, hogy ezt a feloldhatatlan és behozhatatlan hátrányt az Ön számára elviselhetővé tegyük: türelemmel, empátiával, jóhiszemű elfogadással. Remélem, akik levélváltásunkat elolvassák, hasonló következtetésre jutnak, s akkor talán sikerült valamit elérnünk. Adja Isten, hogy így legyen.

A baj azonban az, hogy a deviancia, az abnormalitás, az agresszív csürhe-másság, egyszóval a szolzsenyicini kommunista erkölcsnélküliség lassan megmérgezi az életünket, felőrli tartalékainkat, elemészti reményeinket, s ilyenkor az ember fájdalmában, félelmében és keserűségében hajlamos dolgokat leegyszerűsíteni, mert hát az életösztön mindennél erősebb. Élni kell, s ha nincs remény, legalábbis rövid távon nincs, ha látványosan kínpadra vonszolják az Igazságot, és naponta látványosan megalázzák, akkor az ember hajlamos magának mindenféle mítoszokat gyártani. Ilyen mítosz a par excellence másságtól való ösztönös és erőteljes irtózás, valahogy úgy, ahogy az ember megrémül egy ártatlan gyíktól, ha korábban kígyó marta meg. Elismerem, hogy ez nem normális reagálás, csakhogy esetünkben a haladás ellenségei, a kommunisták mindent megtesznek, hogy ez a beteg létállapot tovább súlyosbodjék. Magyarországon példának okáért hatszáz éve élnek, ha nem is harmonikus, de legalábbis kölcsönösen elfogadó szimbiózisban a többségi magyarok és a kisebbségi cigányok, akik maguk is összetettek, vannak közöttük, kik egészen asszimilálódtak, s vannak, akik máig nem adták fel nomadizáló létformájukat. Hatszáz éve élünk együtt, vannak közös értékeink, mint példának okáért a cigányzenés magyarnóta, vagy a verbunkos, s nem tudunk arról, hogy e két nép között a hatszáz év alatt etnikai feszültség támadt volna. Most van. Lassan-lassan polgárháborús helyzet alakul ki egy hátborzongatóan intelligens akarat szerint. Ha valaki kívülről figyeli ezt a folyamatot, nehéz nem észrevennie a Gonoszt, amely a béke felrobbantásáért ügyködik. Hasonló a helyzet a szexuálisan eltérő emberekkel, melegekkel, leszbikusokkal, másokkal. Azelőtt is voltak, igaza van, mindig voltak. Olykor tűrték, olykor üldözték, olykor tisztelték őket. De sohasem vonultak fel egyesek, irritálva a már végletekig irritált többséget egy minősíthetetlenül alpári megjelenéssel. Egyetértünk abban is, hogy a Budapest Parádé szexuálisan tán normális, de erkölcseiben végletekig romlott prostituáltjai nem váltanak ki olyan heves tiltakozást, mint a buzik felvonulása.

Talán most már Ön is érti, hogy ennek mi az oka. A túlérzékenységet szisztematikusan oltották bele a többségi társadalomba a folyamatos irritációval, nyilvánvalóan azért, hogy a társadalom legfontosabb képességét, a szolidaritás és az összefogás intézményét elpusztítsák. Az tehát legyen közös felfedezésünk, hogy ez a túlérzékenység nem spontán módon jött létre, hanem egy gonosz akarat módszeresen kényszerítette ránk, amely tudatosan fertőzte meg a többséget, hogy ezáltal folyamatosan zsarolhassa azzal, hogy szélsőséges és kirekesztő, következésképpen addig nem is szabadulhatunk meg tőle, azaz addig nincs túl sok esélyünk a gyógyulásra, amíg nem tudjuk lokalizálni a fertőzés forrását. Ez azonban már messzebbre vezet. Jövő tavasszal, ha nem történik katasztrófa, európai parlamentereket választunk, ami ugyan egy nagy nemzetközi gittegyletbe való tagságot jelent, de mivel ezt teljes joggal az egy évvel későbbi és sorsdöntő országgyűlési választások főpróbájának lehet felfogni, minden bizonnyal erős társadalmi hatása lesz. Én már egyre kevésbé bízok a mindenféle emberi léptéket, erkölcsöt, hitet tagadó szabad demokraták becsületében, ezért nemigen hiszem, hogy most ősszel megbuktatnák a kormányt, hiszen nem látom, hogy ebből maguknak milyen hasznot szerezhetnének. Ezért attól tartok, hogy még két évig bírnunk kell. Ez rossz hír. Az viszont jó, hogy végre elkezdhetünk a lényegről beszélni. Itt az idő, hogy higgadtabbak legyünk, körülnézzünk szűkebb és tágabb környezetünkben, feltérképezzük értékeinket és veszteségeinket. És ami a legfontosabb, végre azonosítsuk ellenségeinket, akik húsz éve akadályozzák Magyarország demokratizálódását, s akik egy hamis és sunyi érvrendszerrel, a kisebbség jogos igényeivel visszaélve a klasszikus bolsevik módon terrorizálják a többséget. Néven kell neveznünk őket: ők azok a kommunisták, akikre Szolzsenyicin rámutatott. Kommunista az, aki a szolzsenyicini kritériumoknak megfelel.

Nem kellene félnünk e jelző alkalmazásától, hiszen ők bátran használják egy még régebbi politikai kurzus, a nácizmus és a fasizmus jelzőit mai politikai ellenfeleik lejáratására. El kell határolódnunk tőlük, meg kell tagadnunk velük mindenféle párbeszédet és együttműködést, hiszen elég széles a bizonyítékok tára arra vonatkozóan, hogy a kommunista a történelem legsötétebb szörnyetege. De még ennél is fontosabb – mert a harc túlontúl sok erőnket emésztette fel –, hogy elkezdjünk beszélgetni arról, milyen országban szeretnénk élni. Milyen legyen az a Magyarország, amelyben bárki, erényeivel és hibáival együtt megtalálhatja a maga boldogulását? Vagyis azt szeretném mondani, hogy azt remélem, a jövő közszolgáinak megítélésénél csak és kizárólag az illető emberi és lelki tisztasága, szellemi értékei, hűsége és becsülete lesz a szempont, s ezek megítélését nem befolyásolja majd az illető testi vagy lelki sérülése, amennyiben e sérülés nem befolyásolja teljesítményét. Ön itthon van éppen úgy, mint bárki más, éppen ezért Önt is felelősség terheli: mi lehet annál fontosabb, mint hogy végre rendet tegyünk az otthonunkban, a hazánkban? Ez lehetne a mi nagy közös célunk. Miért ne szövetkeznénk?

Bencsik András