A minden szempontból rendhagyó 2020-at megelőző öt évben a migráció kérdésétől volt hangos az Európai Unió. Az Európai Bizottság, az Európai Parlament és a tagállami kormányok egymásnak dobálták a labdát abban a gyakran már a politikai sértegetésig fajuló vitában, hogy miként nézzen ki az Európai Unió jövőbeli migrációs politikája. Kik és hányan jöhetnek be, milyen feltételek mellett, ki vállalja értük a felelősséget, és a központi kérdés: a külső határok védelme vagy a – legális vagy illegális – bevándorlók érdekei élveznek-e prioritást?

Sokszor és sokat hallottunk már erről a vitáról, és arról is, hogy a változatlan magyar, majd visegrádi álláspontnak köszönhetően az egymást követő befogadáspárti koncepciókat nem fogadták el.

Hirdetés

Viszont az is tény, hogy lassan hat évvel a lampedusai katasztrófát és a tömeges migrációs áramlatok Európába özönlését követően még mindig számos kérdőjel van arra vonatkozóan, hogyan fog kinézni Európa migrációs keretrendszere a következő évtizedekben.

Az Európai Bizottság tavaly szeptemberben újabb javaslattal állt elő, amivel fel kívánta olvasztani a tagállamok között befagyott törésvonalakat. A bizottság koncepciójának központi elemét azonban újfent a menedékkérelmek EU-n belüli elbírálása képezte. Ez azt jelentené a gyakorlatban, hogy csak azután vizsgálnák meg, egy menedékkérő jogosan tartózkodik-e az EU-ban, ha már belépett az unió területére. Ha a kérelmét visszautasítják, elkezdődik egy hosszas, akár évekig húzódó vita arról, hogy visszafogadja-e a származási országa. Ráadásul az Európai Unió annyira nem tudja érvényesíteni az érdekeit ezen a területen, hogy az összes visszaküldendő bevándorló csupán 30 százalékát sikerül ténylegesen vissza is fogadtatnia a hazájával.

E helyett a nehézkes és felesleges huzavona helyett javasolta a Magyarország által vezetett tagállamok tábora, hogy eleve csak az léphessen be az EU területére, aki aztán itt is maradhat, a megfelelő eljárásokat pedig az unió határain kívül folytassák le. A tavaly őszi migrációs javaslatot és érdemi vitáját azonban elsodorta a koronavírus-járvány, a gazdasági válságkezelés, illetve az uniós költségvetés elfogadásának kérdése. Bár ez nyilván azt is jelenti, hogy tovább tolódik a mindenki számára támogatható megoldás megtalálása, mégis lehetőség és egyben feladat is, hogy a szereplők újraértékeljék a migráció ránk gyakorolt jövőbeli hatásait.

A koronavírus-járvány kibontakozásával nemcsak az EU-n belüli egészségügyi, szociális és a gazdasági helyzetet, hanem számos egyéb uniós politikát is felül kell vizsgálni. A Covid nem csupán egészségügyi válsághelyzetet teremtett az uniós és tagállami vezetők, illetve az összes EU-állampolgár számára, hanem azt is demonstrálta, hogy felkészületlenek voltunk egy tőlünk függetlenül fellépő, kívülről érkező, villámgyorsan terjedő külső veszéllyel szemben. Azt is bizonyította, hogy számolni kell olyan válságokkal is, amelyeket most még el sem tudunk képzelni. Alapvető emberi tulajdonság, hogy olyan kríziseket próbálunk elkerülni, vagy olyanokra felkészülni, amilyeneket már ismerünk, azonban az elmúlt egy év jól bizonyította, hogy azok a válságok ütnek rajtunk a legnagyobbat, amelyekre eddig nem is gondoltunk. Nem volna jó abba a hibába esni, hogy minden kívülről érkezőt veszélyesnek ítélünk meg, és az izolációban keressük a megoldást a kockázatok kiküszöbölésére, csupán azért, mert a koronavírus Kínából terjedt szét. Az viszont kötelességünk, hogy – leg­alább azon veszélyeknél, amiket már ismerünk – csökkentsük a potenciális külső kitettségünket.

És itt érkezünk el a migráció kérdéséhez. Nem tartozunk felelősséggel az elmúlt több mint egy év lezárásai, karanténpillanatai, utazási korlátozásai fényében azért, hogy minimalizáljuk az olyan kontaktusokat az Európai Unió területén belül, amelyek bármilyen újabb veszélyt hordozhatnak magukban? Nyilvánvaló, hogy akkor sem lennénk biztonságban ezen új veszélyektől, ha lezárnánk minden migrációs útvonalat, tekintettel arra, hogy egy ilyen járvány mindenképpen megtalálja az útját a világ minden szegletébe. Bármilyen kockázatról lenne is szó, az bizonyos, hogy csökkentenénk a kitettségünket, és növelhetnénk a felkészülésünk idejét, ha csak azokat a bevándorlókat engednénk be az Európai Unió területére, akik már számos szűrőn átmentek, és valóban itt is maradhatnak.

Érdemes továbbá a kérdés kormányzati felelősségre vonatkozó árnyalatait is megvizsgálni. A migrációs viták során gyakran hivatkozott morális felelősség azok iránt, akiknek a sorsa hányatottabb a mienknél, természetesen továbbra is fennáll. Valamely ország vezetésének azonban a saját határain belül élők jólétéért kell elsősorban felelősséget vállalnia, így számukra most az a prioritás, hogy a Covid okozta gazdasági következményekkel és azok polgáraikra gyakorolt hatásaival számot vessenek. Nincs egy tagállam sem, ahol az elmúlt egy évben ne ugrott volna meg a munkanélküliségi ráta. Ráadásul nemcsak Magyarországon, de az összes uniós országban újabb segélyprogramokat jelentenek be a válság által legjobban sújtott vállalatok és munkavállalók mindennapi megélhetése érdekében. Nem véletlen, hogy 27 állam- és kormányfő – még azok is, akik eddig szigorúan elzárkóztak ilyen jellegű megoldásoktól – beleegyezett, hogy az uniós válságkezelés finanszírozása érdekében közösen vegyen fel az EU hitelt, amely a következő évtizedekre köti az országokat és költségvetési mozgásterüket.

Fotó: MTI/EPA/Fehim Demir, illusztráció
Korábban írtuk


Egy ilyen költségvetésileg is feszült helyzetben felelőtlenség lenne, ha a tagállamok kiadnák a kezükből azt a döntést, hogy hány új menekült befogadását, ellátását, társadalomba integrálását és ezek költségeit tudják vállalni. Az EU jelenlegi migrációs javaslata azonban még mindig nem adja meg a lehetőséget az országoknak, hogy szabadon döntsenek: milyen mértékben és formában tudnak részt vállalni az EU migrációs elosztási rendszeréből. A jelenleg napirenden lévő koncepció a tagállamokra vonatkozó „kötelező számokat” az Európára és a frontországokra háruló migrációs nyomás fényében határozná meg. Azaz ha nagyon sokan érkeznek a határainkhoz – és lépik át őket –, akkor sok bevándorlót kell szétosztani a tagállamok között. Ebből a szempontból az is mindegy, hogy a tagállamok dönthetnének arról, ezen személyek visszaküldésében vagy a befogadásában vállalnak-e szerepet, tekintve hogy a fentiek alapján egyértelmű: a visszaküldés nemcsak költséges, de gyakran hosszú évekig elhúzódhat. Ráadásul tudjuk, hogy a fejlődő országokat éppúgy sújtotta a koronavírus-járvány, mind gazdaságilag, mind egészségügyileg is. Így feltételezhető, hogy amint az időjárási körülmények javulnak, az ott frissen munka nélkül maradtak is útnak fognak indulni a jobb élet reményében, ami azt jelentené, hogy a kötelező szétosztás rendszerébe bekerülő személyek száma is jelentősen megnőne.

Nem felelőtlenség tehát egy olyan bevándorlás-ösztönző rendszert elfogadni, ami a saját állampolgáraink szükségleteinek kielégítését is veszélyezteti? Nem csak felelőtlenség, rövidlátás is. A Covid ugyanis új típusú ellenséget mutatott be nekünk, olyat, amelyik nem válogat. És feltételezhetően nem ez volt az utolsó ilyen. Minden országot – a fejlődőket is – abban kell támogatni, hogy a saját lehetőségeikhez mérten próbáljanak felkészülni a jövő ismeretlen kihívásaira, és nem arra ösztönözni őket, hogy lakosságuk megélhetésének terhét más országra hárítsák. Már most is egyértelmű, hogy mind az uniós tagállamok egyenként, mind az EU közösen jelentős szerepet kíván vállalni a fejlődő országok egészségügyi – például vakcinákkal történő – ellátásában, illetve gazdasági megsegítésében. Ez a mostani helyzet azonban még inkább a helyben megvalósuló támogatáspolitika előtérbe helyezését indokolja. Így remélhetőleg a sokszoros nekifutás után is csak döcögő uniós migrációs javaslatot az EU valódi, mindennapi érdekeinek figyelembevételével fogják át- vagy éppen újrafogalmazni.

A szerző az Alapjogokért Központ munkatársa.