Morál a „kiválasztott” kisebbség tollából

Az Alapjogokért Központ tavaly átfogó kutatási projektet indított Kié a hatalom? Szuverenitásharcok tegnap, ma és holnapután címmel. A vizsgálódás sok területet érintett. Szó esett történelmi és fogalmi kiinduló- és gócpontokról, a techcégek, nemzetközi szervezetek konkuráló hatalmi igényeiről, pénzügyi szuverenitásról, valamint ezek hatásairól az állami szuverenitásra. Utolsó fejezetként hamarosan a döntéshozatal – állami intézményektől történő – kiszervezésével foglalkozó tanulmány jelenik meg, amelynek filozófiai/elméleti megalapozása (is) fontos kérdéseket jár körül az emberi jogok, univerzális értékek és ezek morális tartalma kapcsán.

A következőkben néhány az e tanulmányban is érintett alapkérdést, gondolatébresztőnek szánt felvetést osztok meg, egy kicsit más kon­textusba ágyazva.

„A szabad akarat elvesztette szabadságát arra, hogy önmagától akarja a jót.” Szent Ágoston szavai a bűnbeesés egyik legpusztítóbb következményére utalnak, amelynek jelentősége legkésőbb a második világháborút követően minden ember számára világossá vált. Ugyanakkor Szent Ágoston – és a kereszténység – kiindulási pontja szerint a tény, hogy az ember elveszítette „morális szabadságát”, életünk alapvető, megváltoztathatatlan lényege. Az ideologikus, az emberi nem korlátlan fejlődésében hívő csoportok konklúziója másképp hangzik: az ember bűnös és elképesztő pusztításra képes, az emberben valami elromlott, így feltétlenül korrekcióra szorul. Nélkülözvén bárminemű transzcendens alapot, a pusztító ideológiák szellemi vezérlésével lezajlott két önmegsemmisítő világégés után a válasz így továbbra is az emberi tökéletlenség felszámolását tűzte ki célul. George Orwell-lel ellentétben, aki felismerte, hogy „az ideológia öl”, gyilkosnak kizárólag az embert kiáltották ki, így már csak az maradt hátra, hogy az – egyelőre még továbbra is gyarló – emberre rákényszerítsék a „Morált”. A kényszerítés és a társadalomalakítás legkézenfekvőbb eszköze: a jog. Az írott jog mindenkit utolér, nincs kibúvó, lokációtól (legalábbis a törvények területi hatálya alá tartozó territóriumon belül), világnézettől, társadalmi státustól függetlenül mindenkit elér, és mindenkit a kívánt magatartás irányába terel.

A háború és a szenvedés elkerülésének morálisan támadhatatlan égisze alatt – széles körű társadalmi támogatottsággal – a második világháborút követően néhány évtized alatt kiépült az elméletileg az emberiség javát szolgáló nemzetközi jogelvek és sztenderdek hegemóniája. Ebben nincs is semmi meglepő, hiszen a XX. század első felében átélt események után mindenki joggal üdvözölte a béke, a méltóság és a szeretet értékdeklarációit a világ összes országától (lásd ENSZ létrejötte). Az egyetemes emberi jogok kiterjesztő értelmezése az idő előrehaladtával azonban egyre szembetűnőbb lett, még egy hétköznapi – nem jogász – ember számára is. Ekkor kezdődött meg annak a kérdésnek a vizsgálata, hogy ezen támadhatatlan nemzetközi jog(elvek) valójában egyértelmű morális tartalommal bírnak-e, amely morál egyre inkább ideologikus, így egyes világnézetek (keresztény-konzervatív) talaján állva esetleg már nem támogatható teljes mértékben. Hozzá kell tenni, itt természetesen nem az emberi élet és méltóság védelméről van szó, amelyek egyébként keresztény gyökerű alapvetések, így évezredek óta civilizációnk alapját képezik. Arról van szó, hogy egy adott emberi jog tartalmát az egyes nemzetközi bírói fórumok és szervezetek miként interpretálják: például hogyan állapítjuk meg az emberi méltóság sérthetetlen magját? Aki azt mondja, egy ilyen kérdést meg lehet közelíteni világnézetek fölött álló, neutrális, tisztán „szakmai” oldalról, az vagy olyan természetesnek veszi saját agendáját, hogy már fel sem ismeri benne a szubjektív értékítéletét, vagy ami még rosszabb, hazudik.

Így jutunk el a legfontosabb kérdéshez: ki mondja meg, hogy mi a morál, amelynek betartására az embereket a joggal kényszeríteni óhajtjuk? Pokol Béla szerint e kérdés morálelméleti alapjait Jürgen Habermas fektette le. Habermas szerint ugyanis a morális irányítást már csak a politikailag aktív polgárok képesek létrehozni az ő szellemi köreikben, univerzális morális elvek bázisán. Aztán az általuk ilyetén módon kialakított morális iránymutatások (a törvények morális alapjaiként) a jog révén kell hogy utat találjanak a „hétköznapi” emberek mindennapjaiba. „A morál így nem közmorálként határozza meg milliók demokratikus választása útján a törvényhozás törvényeit, hanem a morális diskurzust megszervező civil szervezetek tudatos morális konszenzusai révén” (Pokol Béla: A jurisztokratikus állam). Következésképpen a (szellemi/közmorált meghatározó) hatalom annak az elit csoportnak a kezében összpontosul, amely a morális iránymutatásokat kidolgozza, immáron nemcsak nemzetek, de – a nemzetközi szervezeteken keresztül – az egész világ számára. Ki ez az „elit”, és vajon van-e demokratikus legitimációja ilyen fajsúlyú döntések meghozásához? E legitimáció kiterjed-e, kiterjedhet-e arra, hogy a sokféle nyelvi és kulturális identitást hordozó emberiség részére mindenki által kötelezően követendő univerzális „morált” határozzon meg?

Egy biztos, az emberek – pontosabban világpolgárok – eddig soha nem látott léptékű, erősen átmoralizált szabályrendszer hatálya alatt kénytelenek élni mindennapjaikat. E szabályrendszer interpretációját pedig „függetlennek”, „neutrálisnak”, más hívószóval „szakmainak” nevezett intézmények ideológiailag képzett „tisztjei” adják. Az is érdekes kérdés, miként kezdődött a második világháború után az intézmények bálványozása az individuummal/személlyel szemben. Az intézmények észrevétlenül magukba olvasztják az „oly kártékony” embert, így döntéseikben bizonyára valamiféle garanciát, védelmet látnak a polgárok a „romlott, hataloméhes” individuummal szemben. Arról azonban ritkán beszélünk, hogy ezen szakmai intézményeket is ugyanúgy emberek működtetik, és bár az intézménynek – tekintettel arra, hogy nem ember – valóban nem lehet világnézete, de azoknak, akik benne ülnek, minden további nélkül lehet, efelől ne tápláljunk kétségeket.

„Az ember elveszítette szabadságát, hogy önmagától akarja a jót.” Így már csak egy dolog marad hátra: a morális szabadságukat vesztett emberek életét a joggal és főként a nemzetközi joggal kell a helyes útra terelni. A jognak így rendkívül fontos szerep jut a második világháború óta: az akkor átélt pokolból egyenesen a paradicsomba vezetni az emberiséget, amely az emberi jogok égisze alatt hivatott beköszönteni.

Éppen ezért tisztában kell lennünk azzal, miként és kik által alakult ki a nemzetközi emberi jogi normarendszer mai tartalma, hogyan vált egyfajta nemzetek feletti „globális alkotmánnyá”, és hogyan hat mindez az elméletileg szuverén államok döntéshozatalára, ezen belül belső (állam)hatalmi szerkezetére. Az Alapjogokért Központ ezekre a kérdésekre keresi a választ a XXI. századi szuverenitáskérdéseket körüljáró projektjének következő tanulmányában.

A szerző az Alapjogokért Központ igazgatóhelyettese.