Tizenhat évvel a kommunista világbirodalom összeomlása után ismét egy kísértet riogat és csábít. Volt kommunisták, zavarosan gondolkodó politikai kalandorok, médiasztárok és feltűnésre vágyó – sokszor leépülő félben lévő – értelmiségiek jutottak arra a felismerésre, hogy korunk kérdéseire az egyetlen helyes választ mégiscsak az igazi baloldaliak, a neokommunisták adhatják meg. Nem zavarja őket, hogy ezzel azt a gyilkos eszmerendszert és gyakorlatot mentegetik, amelynek eddig 100 millió áldozata volt. Megszállottan állítják, nem az eszme volt rossz, csak a kivitelezésbe csúszott néhány hiba.

A fentebb felsoroltak sajnos joggal bíznak benne, hogy az emberek nagy része nem olvasta Marx, Engels, Lenin és a többi fantaszta dialektikus ellentmondásoktól terhelt, zavaros agyszüleményeit. Ezért próbálják a régi gondolatmenetet és frazeológiát újra időszerűvé tenni. Aggódnak Fidel Castróért és a tömeggyilkos Che Guevarát népszerűsítik. Az MSZP egyik vezetője szívesen vitatkozna a tömeggyilkos Leninnel.

A latin-amerikaiaknak még lehetnek illúzióik a szocialista megoldásokkal kapcsolatban, de térségünkben a kommunista-szocialista elit – a ’92-ben hozzájuk csatlakozott liberálisokkal együtt – rajtunk már mindent kipróbált. Most éppen a szabad versenyes kapitalizmus baloldali, gyurcsányi változatával próbálkoznak. A lenini útról szerencsére már nincs szó, pedig korábban az is nagyon sikeresnek ígérkezett. Úgy volt, hogy az egész világot átalakítják a Mennyei Béke Terévé. Most azt hazudják, hogy a túlkapások ellenére a kommunistákat mindig a jó szándék és az emberiesség vezérelte. Ezért képviselték a munkásságot, a parasztságot és az értelmiséget. Mást nem.

Már korábban is megfogalmazták, és most újra azt sulykolják, hogy a baloldal ellenesség és az antikommunizmus korunk tébolya! A demokraták ugyanis baloldaliak és liberálisok. Ismét felfedezték, hogy mindenki mélységesen reakciós, aki nem hisz a – tegyük hozzá: már nem létező – munkásosztály küldetésében. A kiválasztott osztály szenvedéseit ismét a kiválasztott szószólók – a szociáldemokraták és a kommunisták – hivatottak megismertetni az elmaradott, ostoba néppel. Forradalmár értelmiségiek egyre többet támadják a sokba kerülő, kártékony, burzsoá, többpárti parlamentarizmust. Állandó harcot folytatnak az általuk szélsőjobboldaliaknak nevezettek ellen. Ez a harc már csak azért is nagyon fontos, mert – az ő szempontjukból – végső soron a jobboldalnak nincs szalonképes változata, azt az egyetlen kivételt leszámítva, amikor baloldaliak vezetnek egy jobboldalinak mondott pártot.

Mozgósító írásokból tudjuk, hogy baloldali értelmiségi embernek a szakszervezetben a helye: ott, ahol a dolgozó tömegek vannak. Ezek szerint Marosán Györgynek, az egykori péklegénynek, az 1956. október 22-én tűzparancsot követelő kommunista megszállottnak volt igaza: a jövő a kommunista szakszervezeteké. A baloldal legfőbb feladata a szegregáció felszámolása és az egyenlőség megvalósítása. A piacgazdaságot mint felesleges intézményt meg kell szüntetni: a dolgozó kollektívák majd eldöntik, hogy miből mennyit gyártanak.

A képviseleti demokrácia helyébe a közvetlen demokrácia lép. Minden kérdésről meg kell kérdezni az embereket, nélkülük nem szabad dönteni. Mindig azt kell tenni, ami jó nekik. Végül is minden az emberért van. Minden jó szándékú embernek össze kell fognia a kizsákmányoló tőkések ellen. A rendes jobboldaliak megtalálják a közös nevezőt kommunista és baloldali nemzettársaikkal. Az ideológiai vitákat el kell napolni, a még meglévő különbségeket el kell feledni. A nép érdekében össze kell fogni.

Thürmer Gyula szerint Orbán Viktort a tőkés múltja miatt nem lehet elfogadtatni a baloldaliakkal. (Demokrata, 2006. július 20.) Merthogy a kifinomult lelkű kommunisták nem szeretik a tőkéseket. Gyurcsány, Kapolyi és Medgyessy más elbírálás alá esik: ők előbb kommunisták voltak és csak utána lettek baloldali tőkések, ezért az ő múltjuk nem számít.

A nemzet egységét helyre kell állítani! A nemzeti baloldallal összefogni nem szégyen. Gyalázatos és reakciós álláspont, hogy nincs népi-nemzeti baloldal. És a templomba járó Szili Katalin? Vagy Suchman Tamás? És a híres hajósiak? De Jánosi Györgyről se feledkezzünk meg. Igaz, hogy mindannyian kiálltak a hazudozó Gyurcsány mellett, de valószínűleg ezt is a nemzetért tették.

A mai baloldal egyébként már a nevében is magyar: Magyar Szocialista Párt. A mai neokommunisták és baloldaliak igenis a magyar nép és a magyar nemzet igazi védelmezői. Nem tagadják: előfordult, hogy be kellett hívni az oroszokat. De azok bonyolult idők voltak, éppen ezért ne ítélkezzünk feleslegesen. 1956-ot felejtsük el: megosztja a nemzetet. Az akkori események értékelését a baloldali ’56-os Intézet vezetői felügyelik: ők a tárgyilagos, tudományos diskurzus hívei.

A közös cselekvés lehetőségét kell keresni. Reményt keltő, hogy ígéreteik szerint a baloldaliak mindenütt ott lesznek, ahol a kisembert, a dolgozót bántják. Ebben öt évtizedes gyakorlatuk van. A jobboldaliak, a nacionalisták és a reakciósok akadályozzák a nemzet egységesülését, az igazi szocializmus térnyerését.

Az említettek még nem ismerték fel, hogy mekkora felelőtlenség visszafelé forgatni a történelem haladó kerekét.