A fasizmusnak a kizárólagosságon alapuló eszméje, az állami erő és a nemzeti elv összekapcsolása egy totális győzelemre vágyó hatalommá és az általa diktált végrehajtás eredményének hitszerű visszafordíthatatlansága, a kész és végső helyzet teremtése, valamint ehhez párosítva a Szovjetunió által sugallt, valamint támogatott szláv egység és szláv államiság eszméje fokozatosan oda vezette és arra bátorította a bosszúra vágyó, rövid távon gondolkodó politikus Benest, hogy a fasiszta államok által kipróbált módszereket alkalmazzon a háború után újjáalakuló Csehszlovákiában a német és a magyar lakosság megsemmisítésére. Arra a meggyőződésre jutott, hogy csak így kerülhető el politikájának újabb kudarca. Illetve az 1938-ban bekövetkezett vereségben látta igazolva azt az új cseh állameszmét, amely szerint a felségterület védelmének egyik legbiztosabb eszköze az államon belüli etnikai határok kitolása az államhatárokra.

A fasiszta módszerek alkalmazására nem csupán maga a létező fasizmus, hanem a zajló háború és az utána következő természetes zűrzavar is kedvező körülményként kínálkozott. Hiszen a törökök is 1915-ben az örmények tömegeit az első világháború zajában gyilkolták halomra úgy, hogy azt senki sem tudta megakadályozni. A náci haláltáborok is a háború leple alatt sokáig üzemeltek úgy, hogy a világ nem tudott róluk.

A felvidéki magyarok megsemmisítésének első tervezetét a benesi politika a Szovjetunióval szoros együttműködésben dolgozta ki. A keleti front előrehaladásának alapján úgy tűnt, hogy 1944 kora őszén a Vörös Hadsereg északról is benyomulhat a Kárpát-medencébe és harapófogóba zárhatja a németeket. Lengyelország felől, a Dukla hágón át kellett volna betörniük és a nyomukban haladó Csehszlovák Hadtest űzte volna el szülőföldjéről vagy koncolta volna fel a magyarokat, megtisztítva ezzel a magyar elemtől az újjáalakuló Csehszlovákiát. A duklai hadművelet sikertelensége azonban megakadályozta ezt a megoldást.

E füstbe ment tervet követték a háború utáni megoldások. A csehszlovákiai németek sorsát egyetlen szándék határozta meg: a kiűzetésük. Ehhez megkapta a csehszlovák politika a győztes hatalmak támogatását. Eredménye a mintegy 260 ezer hulla, több mint 3 millió menekült, valamint mindnyájuk teljes vagyonvesztése.

A magyarokkal szemben bonyolultabban kellett eljárni, mert nem lehetett kiűzni őket, mint a németeket. De be lehetett tiltani a magyar iskolákat és meg lehetett tiltani a magyar nyelv használatát a közterületeken, be lehetett tiltani a magyar intézményeket, közművelődési társaságokat, internálni lehetett a magyarok tömegeit. Ennek ellenére 1945. augusztus 2-ig közel 50 ezer felvidéki magyart már a kiűzetés sorsa sújtotta. Ezen a napon fosztották meg állampolgári jogától az összes csehszlovákiai németet és magyart. Ettől kezdve nem számítottak teljes értékű embernek.

Annak ellenére, hogy Potsdamban Benesék nem kaptak engedélyt a magyar endlősungra, továbbra is tartották magukat, legalább a részleges kitelepítésükhöz. Ehhez a szándékhoz kapcsolódtak azok az intézkedések, amelyek következtében elkobozták a magyarok ingatlan vagyonát, megvonták nyugdíjukat, foglalkozási tilalmat vezettek be ellenük, a magyar vállalkozókat felügyelet alá helyezték, majd meghirdették az úgynevezett reszlovakizációt, azaz a hivatalosan szervezett megtagadását a magyarsághoz tartozásnak, ártatlan magyarok ezreit nyilvánították csoportos „népbírósági” tárgyalásokon háborús bűnössé. A meghurcolások következtében a felvidéki magyarok ezrével menekültek Magyarországra, sokan a Dunában lelve halálukat. De mivel a csehszlovák diplomáciának nem sikerült elérnie, hogy mintegy 200 ezer magyart elűzhessen a szülőföldjéről Magyarországra, az országban való széttelepítésük mellett döntött – 1946 novembere és 1947 februárja között 40 ezer embert deportáltak kényszertartózkodási helyre, sok száz kilométernyi távolságra szülőföldjétől. Soha senki nem vette számba, hányan pusztultak el csak úgy kutyaként agyonverve az utcán, menekülés közben végleg elbukva vagy megfagyva a marhavagonokban.

Szomorú utójátéka a deportálásnak, hogy 2004-ben, amikor a magyarországi Komárom-Monostor-i erődjének a falán el akarták helyezni ennek az eseménysorozatnak az emlékére Nagy János szobrászművész nagyméretű domborművét, a szakmai zsűri csak ideiglenes engedélyt adott erre, mert túl drámainak, ezért a művészi kifejezés szempontjából nem megfelelőnek találta az alkotást.

A deportálás közben született meg Csehszlovákia és Magyarország között az a kikényszerített lakosságcsere egyezmény, amelynek keretében mintegy 75 ezer magyart telepítettek át Magyarországra.

Az üldözés korszaka 1948 októberében zárult, de a kitelepítendőket szállító vasúti szerelvények sora csak fél év múlva ért véget. A magyar üldözés következménye több mint félmillió jogfosztott, a Szovjetunióba elhurcoltakkal együtt több mint 200 ezer elüldözött, akiknek több mint a fele sohasem térhetett vissza szülőföldjére vagy családjához, valamint a halottak és eltűntek ezrei.

Ez a bosszú gonoszabb és átgondoltabb volt, mint a fasizmus, módszeressége miatt pedig már-már náci jellegűvé vált. Akkor történt ez, amikor a szövetséges hatalmak katonailag legyőzték a náci Németországot és szövetségeseit, mi több, amikor Európa nyugati része már-már kezdte feledni a háború borzalmait.

Eduard Benes jogfosztó elnöki rendeleteit ugyanúgy kellene megítélni, mint a hitleri Németország nürnbergi törvényeit. E két, hasonló indíttatású normaalkotás ugyanis szándékában is azonos volt: az egyén feltételezett bűnét létező, az egész népcsoportra kiterjedő kollektív bűnként fogalmazta meg, ami úgy jelent meg, mint a származásból eredő bűn. Az ezzel szemben megvalósuló állami önkényt pedig úgy emelte törvényerőre, hogy az erőszakot, azaz a bűnt legitimálta. A kollektív bűn tartalma az egy nemzethez, egy nép közösségéhez való tartozás volt. Oka pedig, hogy az 1920-ban, Trianonban a Csehszlovákiához csatolt magyarok 1938-ban – élve a lehetőséggel – természetesen elutasították az őket bekebelező Csehszlovákiát.

A csehszlovák jogrendbe ekkor bekerült kollektív bűn és kollektív bűnösség elve azt jelentette, hogy a magyar, a német egy kollaboráns, a cseh és szlovák nemzet árulója, náci bűnös, az állam ellensége stb.

Az kétségbevonhatatlan, hogy a nürnbergi törvényeket egy legitim parlament fogadta el, tehát valós törvények voltak, még ha gonoszak is. A benesi rendeletek esetében azonban még a formális jogi feltételek megléte is vitatható, ezért inkább egy nemzetközileg hallgatólagosan elfogadott politikai önkény dokumentumainak tekinthetők.

Miért fogalmazható meg kétség ezeknek a rendeleteknek a jogszerűségével kapcsolatban? Elsősorban amiatt, hogy a csehszlovák alkotmány szerint 1938. október 5-étől számítva Eduard Benes már nem volt köztársasági elnök, mert jogszerűen lemondott tisztségéről, majd két hét múlva elhagyta az országot. Az alkotmány nem tette lehetővé, hogy később – ha meggondolja magát -, tü, tü, tü, nem ér a nevem, káposzta a fejem alapon ismét köztársasági elnökké váljon. Ha tehát a londoni emigrációjában el is fogadták őt a csehszlovák állam első számú képviselőjeként, köztársasági elnöki tisztségét, amitől önmaga vált meg, nem állíthatták vissza. Erre még az sem adott jogalapot, hogy a Hitler-ellenes szövetség államai 1941 júliusában, 1938 októberétől – tehát a müncheni egyezmény előtti állapotától számítva – elismerték Csehszlovákia jogfolytonosságát. Ez ugyanis csak a nemzetközi jog szempontjából lehetett érvényes, az állam belső jogát ez nem módosíthatta.

Azt természetesen nem lehet kétségbe vonni, hogy ha az államnak nincs legfelső törvényhozó testülete és hivatalos kormánya sem – és ez volt a helyzet a második világháború utáni Csehszlovákiában -, akkor politikai konszenzus alapján létre kell hozni egy ideiglenes kormányt, ami biztosítja a közrendet és az államszervezet működését, amíg nem jön létre a legitim hatalom. De egy ideiglenes kormány lehet oly mértékben az élet és halál ura, hogy milliókat, akik a terület őslakosai voltak, hontalanná és jogfosztottá tegye? Közérdekből ideiglenesen lefoglalhat magántulajdont, de nemzeti vagy faji alapon nem kobozhatja el senkinek a tulajdonát. És ha ezt mégis megtette, a legitim kormánynak kárpótolnia kell érte a kárvallottat. Ez az európai jogrend. De a győztes hatalmak szemet hunytak a magyarok üldöztetése fölött. Ezért érthető, hogy hatvan év után is érintettnek érzik magukat a jogfosztó benesi dekrétumok ügyében – erről tanúskodik az Európai Unió jogszolgálata által 2001-ben készített Frowein-Bernitz-Kingsland-féle jogi szakvélemény, amely szerint sem Csehország, sem Szlovákia nem kérhető számon a németek és a magyarok háború utáni üldözése és jogfosztása miatt.

A további kétség azzal kapcsolatos, hogy a jogfosztó „elnöki rendeletek” visszamenő hatállyal emelkedtek jogerőre. Az 1946. május végén tartott parlamenti választások után júniusban megalakult törvényhozó testület azonnal törvényerőre emelte az összes elnöki rendeletet, amellyel törvényessé vált az 1945 májusától kiadott összes jogfosztó dekrétum. A visszamenőleges joghatály általában kárpótlási, kártérítési esetekben alkalmazható. Ha tehát érvényesnek tekintjük ezt a jogi elvet, a jogfosztó rendeleteket csak a törvényerőre emelés után lehetett volna végrehajtani. De hogy teljesebb képet alkothassunk az akkori jogalkotásról, jogtudatról és közgondolkodásról, nem szabad elfelejtkeznünk egy ugyanekkor elfogadott amnesztiarendeletről, amely szerint büntetlenséget élveznek mindazok, akik erőszakot – akár halált okozót – követtek el magyarok és németek ellen.

A jogfosztó és következményeiben sokak halálát és számtalan szenvedést okozó benesi dekrétumok, illetve ezek szellemével azonos más – vitatható – jogi normák, vagy még a törvényesség látszatát sem keltő tettek sajnos nem egyedülállók a XX. században.

Európa újkori történelme első népirtásának, az „ifjú török” politika által megfogalmazott és végrehajtatott tömegmészárlásnak, a másfél milliónyi áldozatot követelő örmény genocídiumnak a 90. évfordulóját üljük. Évente megemlékezünk a holokausztról, amely az emberiség eddigi történelmének legnagyobb halálgyára volt, 6 millió áldozattal. Még nincs egy évtizede, hogy csak az amerikai hadsereg beavatkozásának köszönhetően lehetett megállítani a koszovói (rigómezői) albánok tömeges leölését a milosevicsi szerb hatalom katonái és egyéb pribékjei által – az áldozatok végső számát még nem ismerjük. De a krími tatárok kigyilkolásáról és szétszóratásáról, illetve a szovjet hatalom mintegy 20 milliónyi civil áldozatáról csak az érintett családok emlékeznek. A második világháború végén a Szovjetunióba elhurcolt mintegy negyedmilliónyi magyarra és az ott elpusztultakra csak regionálisan emlékezünk.

Minden módszeres pusztításnak szinte mindig ugyanaz a mozgatórugója. A másság teremti meg az ideológiát, a bosszú a végrehajtást. Az utókor pedig az ideológia miatt a nemzet történelme részének tekinti a szörnyű tetteket, ezért igazságosnak hiszi. A bosszú ténye miatt pedig – lehet, hogy a tudatalatti szégyen okán – tabuként kezeli. Ez csupán a holokauszttal kapcsolatosan nem érvényes. De Törökországban 2005-ben bűnténynek tekintik, ha egy török állampolgár az örmény genocídiumról beszél külföldön. Szerbiában hivatalosan nem ismerik el az 1944-ben mintegy 40 ezer magyar lemészárlásának tényét és merénylet áldozatává vált a fiatal szerb miniszterelnök, Djindjics, mert volt bátor szembenézni a koszovói mészárlásokkal. Szlovákiában még mindig az állam és a szlovák nemzet ellenségének tekintik azokat, akik felvetik a háború alatti és utáni csehszlovák állampolitika tudatos magyarellenességét, mert az akkor született rendelkezéseket a mostani állampolitika is a jogrend kitörülhetetlen részeként kezeli, tehát a mai napig érvényesnek tartja – ezért a kárvallottaknak nem jár sem erkölcsi, sem anyagi kárpótlás, elkobzott vagyonukat pedig nem kaphatják vissza. És az európai közvélemény is hasonlóan viselkedik, a balkáni háború bűnösei és a holokausztban tevőlegesen résztvevőkhöz való viszonyulás kivételével.

A XX. században a népirtás, a civil lakosság módszeres megsemmisítése, a másság gyűlölete, a más nemzet ellen elkövetett bűntettek a fasiszták és nácik sajátossága volt. De nincs okunk arra, hogy minden ilyen bűntettet ne ezzel a jelzővel illessünk. Ha ezt nem így tennénk, akkor az egyik népirtást igazságosnak tartanánk, a másikat pedig bűntettnek. Ez olyan érték és erkölcsi zűrzavart teremtene, ami az emberellenes bűntettek megismétlődéséhez vezetne. Ezért, aki megvonja ezt a különbséget, az nemcsak bűnpártoló, hanem a fasizmus prókátora is.

A szerző a szlovákiai Magyar Koalíció Pártjának ügyvezető alelnöke