Az olaj-sztori nem más, mint egy nagy humbug. Árképzése meghazudtol minden finoman kiművelt és fennhangon hirdetett közgazdasági teóriát. Nincs még egy olyan vállalkozás, mint az olaj-biznisz, ami valójában egy gazdasági torzszülött. Többnyire elorozott vagyonokkal kereskedik „lánc, lánc, eszterlánc” módon.

Röpke negyedszázaddal ezelőtt, amikor az olaj hordója mindössze 17-25 amerikai dollárt ért, az akkori divattézis azt tartotta, hogy a további emelkedés arányosan csökkentheti majd a keresletet. Ez volt az úgynevezett „price elasticity”, azaz a piaczsugorodás, amely a garázdálkodó OPEC-különítményt volt hivatott móresre tanítani. Az egykori kiváltságosokat ma már csak a „futottak még” mezőnyében jegyzik. Ősellenségük, az eredeti „Hét nővér” leszármazottjai diktálják a termelési iramot, és természetesen verik a vasat a kútfejnél is. Ezek a vezető olajvállalatok (BP, Shell, Exxon-Mobil, Chevron) államot képeznek az államban. Évi forgalmuk egyenként is Ausztria és Belgium nagyságú országok költségvetésének többszörösére rúg, míg egyéni nettó nyereségük meghaladja a magyar állami büdzsé összegét – beleértve a hiányt is.

Ez a végzetes fejlemény azért nagyon megdöbbentő, mert közben a boszorkányokból szinte csak a fele maradt meg a családi vérfertőzés következményeként. Ezt a stratégiai fordulatot a termelők már nem fogják tudni megváltoztatni, hiszen az olaj maga vajmi keveset ér finomítók és töltőhálózat nélkül.

Dacára az utóbbi évtized emelkedő üzemanyag-keresletének, az olajvállalatok alig fektettek be, például új finomítókapacitásba. A cél a szocializmusból jól ismert „hiánygazdaság” elérése volt a fűtő és hajtó párlatok terén. Ez viszont – az egykori tervgazdálkodással ellentétben – bejött. Ez utóbbiban sem fogpiszkálót, sem autókat nem tudtak előállítani, mert hiányzott az ideológia a nincstelenségre. A mai eszmét globalizációnak hívják, s mi több, ezt a multik sikeresen gyakorolják, amint azt az olaj példája is mutatja.

A nagy titok minden olajvállalatban – ez alól persze a Mol sem kivétel – a nyersolaj önköltségi ára. Ebből fakad a szuperprofit és körötte burjánzik a nagy hazugságültetvény. Közel-Keleten és Észak-Afrikában kevesebb mint 5 dollárért folyik az olaj hordónként. A titkosított kitermelési paktumok lényege, hogy a multik a fekete aranyat minél olcsóbban biztosítsák saját részükre, amit aztán a lehető legmagasabb eladási árra srófolnak fel. A jelenlegi nyersolaj-kitermelési stratégia és a finomított termékek forgalmazásának lényege az így mesterségesen „felpumpált” árak beépítése a világgazdaságba. Arcátlanság tehát az alapanyag, illetve a végtermékek rekord árai miatt Kínát és Indiát vádolni. Ezek a kétségtelenül gyorsan fejlődő országok nem lennének képesek még a 30 dolláros olajat sem megengedni maguknak. Számukra a 70 dolláros „tápszer” az Amerikai Egyesült Államokba és Európába irányuló exportdömpingben térül meg. Míg Indonéziára éppen az ellenkezője igaz. Bár OPEC-ország, mégis olajimportra szorul. Csak így tudja az otthoni olcsó üzemanyagárakat – körülbelül 50 forint/liter – megtartani. A nyugat-afrikai Nigériában is hasonló a helyzet. Nekik sincs exportra dolgozó iparuk, „csak” nagyon sok, jó minőségű olajuk. Tehát az az érvelés, hogy a harmadik világi kereslet dobta fel és tartja fent az olaj árat, még viccnek is rossz. Érdekes módon, a Távol-Keleten bokázó Gyurcsány Ferenc figyelmét messze elkerülte ez a szembeötlő tény.

Idehaza a Mol szintén az export-kártyát játssza meg. Ennek szépséghibája az, hogy a nem ipari energiafogyasztókat is belerántja a szökkenő árak örvényébe. Ezt tenni abban az országban, ahol mind a lakossági, mind a nagyüzemi energiagazdálkodás – ha egyáltalán lehet ezt a kifejezést használni – pazarlásra épült. A bekövetkezendő katasztrófa kizárólag idő kérdése. A Mol, mint a tavacskában lubickoló „nagy hal” előbb-utóbb partra kerül.

Az izmosodó orosz olaj- és földgázszektor már megkezdte behúzni a magyar multira kivetett hálóját. Az új keletű muszkavezetők készek a vásárra az eladandó részvénycsomagjaikkal. Azután pedig jön majd – mert a globalizáció törvényei szerint jönnie kell – hazánk teljes energia-kiszolgáltatottsága. Különben itt már régen 300 forint felett lenne a benzin ára, ha Járai Zsigmond engedett volna a kormány a kemény magyar fizetőeszköz ellen indított támadásának. Ha ez sikerült volna nekik, akkor ma a földgáz legalább kétszer annyiba kerülne, mint most, míg a töltőállomásoknál a 400 forintos benzinárakat kémlelnénk. De sajnos, ami késik, nem múlik.