Régi emlékeim szerint arra a kérdésre, hogy az amerikaiak és a szovjetek vitájában melyik oldalra áll, Mao Ce-tung nagyjából ezt válaszolta: „A sasmadár a bércről végignézi, ahogyan a tigris és az oroszlán lemészárolja egymást a völgyben.” Nos, odalent időközben tényleg eldőlt a harc, a csillagos-sávos oroszlán már negyedszázada kinyuvasztotta a vörös tigrist. A sasmadár nézelődött eleget, de a szárnycsattogtatás ideje lejárt, kezdődhet az újabb küzdelem.

A völgyben egymást méregeti a két új ellenfél. Ezúttal az Egyesült Államok és Kína.

Ebben a küzdelemben Kína egyszerűen nem veszíthet. Átmenetileg visszavonulhat, stratégiát válthat, engedményekre kényszerülhet, de legyőzni nem lehet. És nem pusztán azért, amit – közhelyszerűen – mindig elmondunk, hogy népessége elapadhatatlan, regionális vezető szerepe állandó, gazdasága gyarapszik, hogy újabb és újabb csúcsokat döntöget a technológiai fejlesztésekben.

Kínát azért nem lehet legyőzni, mert nem hagyományos eszközökkel harcol, sőt a hagyományos politikai, gazdasági versenybe be sem nevezett. Ráadásul az ő időszámításuk teljesen más léptékű, tudnak várni, türelmesek, lassan, de ellenállhatatlan erővel haladnak. Amit mások jobban tudnak, azt átveszik, amit ők tudnak jobban, annak a szabadalmát soha nem engedik át a konkurenciának.

Kétfajta valóság létezik. Az egyik a nyugatiaké: a statisztikák és a média által kialakított vélekedés Kínáról, amely persze akár is igaz lehet, de rendkívül hiányos. Aki azonban Kínában járt, és legalább egy ideig az ő szemükkel vizsgálja a világot, másfajta valósággal is találkozhat.

Ez a hatalmas ország mindig is az elzártságból fakadó előnyök birtokában küzdött a céljaiért. Hiszen ami igazán fontos, azt ma sem tudjuk róluk. Nem látjuk át például a kínai gazdaság szerkezetét. Csak azokat a valóságos vagy kozmetikázott makroszámokat ismerjük, amelyeket a központi kormányzat és a befolyása alatt lévő intézmények kibocsátanak, minden más találgatás, a helyi viszonyokat ismerő nyugatiak becslésén alapuló irányadat. Ebből következik, hogy az elemzések nagy része spekuláció, még Kissinger, Huntington, Brzezinski is amerikai nézőpontból vizsgálja a globális játszmában betöltött kínai szerepet. Ezért szükségszerűen hiányosak a jövővel kapcsolatos spekulációink: Kínát sem húsz évvel ezelőtt, sem manapság nem tudjuk „átvilágítani” politikai, gazdasági, emberi jogi szempontból, és ezzel a ténnyel minden elemzőnek számot kell vetnie.

Prognózisunkat, miszerint Kínát nem lehet legyőzni, mégis alá kell támasztanunk néhány ismert adattal. Akár valóságosak, akár kozmetikázottak, csak ezekből indulhatunk ki. De mindehhez azonnal mellékelünk egy igen fontos észrevételt: Kína csak akkor lesz sikeres a XXI. században, ha újabb és újabb stratégiai célokat tűz ki, és azokat sorra megvalósítja.

Tavaly a kínai gazdaság 7,4 százalékkal, 1990 óta a legalacsonyabb ütemmel bővült. Ehhez persze rögtön hozzá kell tennünk, hogy az eddigi lendületet a végtelenségig nem lehetett tartani. Az a tény, hogy a kínai jegybank stabilizáló monetáris politikára kényszerül, rövid távú intézkedés, a kitűzött cél, Peking szupremáciájának elérése, változatlan. Csou Hsziaocsuan, a kínai jegybank elnöke januárban ezt így foglalta össze: „A hagyományos gazdasági növekedési modell már nem folytatható, ezért Kína hajlandó feláldozni valamennyit növekedési üteméből a fenntarthatóság megerősítése érdekében.” Ehhez tegyük hozzá, hogy ez a növekedési ütem még mindig elképeszti a világot. A kínai gazdaság változatlan sebességgel pörög, őrzik megszerzett pozíciókat, újabb és újabb piacokat nyernek, a belső fogyasztás is változatlan.

Kína ismét sikeresen váltott, és amíg a világpiaci folyamatokat magukhoz idomítják, sikeresek is maradnak. Ha szükséges, egyszerűen stabilizálják a saját rendszerüket, kiigazításokat eszközölnek, de semmit sem rendeznek át, semmit sem adnak fel. Be sem szálltak a versenybe, mégis győznek újra és újra.

Nagyjából két évtizede találgatják az elemzők, hogy létezik-e valamifajta határ, kifullad-e a kínai gazdaság? Sokan Japán példájára figyelmeztetnek: a hetvenes években a globális gazdaság főszereplőjévé lépett elő a szigetország, de nem orvosolták a strukturális problémákat, így a növekedési csapdahelyzet határt szabott a további terjeszkedésnek.

Kína más utat jár, pontosan tudják, hogyan őrizhetik meg versenyképességüket. Elég csak a márciusi bejelentésekre emlékeztetnünk. Li Ko-csiang miniszterelnök szerint tovább kell liberalizálni a bankszektort és a pénzpiacot, egyidejűleg több hatékony, modern, megújuló technológiát alkalmaznak, környezetbarát, versenyképes, minőségi termékeket állítanak elő. Ha valóban teremtenek tízmillió új városi munkahelyet, a városi munkanélküliséget pedig nem engedik 4,5 százalék fölé, ahogyan tervezik, Kína fejlettebb régiói nem süllyednek le az elmaradottabb területekhez, „a világ műhelyének” belső egyensúlyát nem fenyegeti veszély.

A lopakodó gazdasági terjeszkedés számadatai megdöbbentőek: a gazdasági „visszaesés” (ami tehát nem az) ellenére Peking a következő öt évben legalább 500 milliárd dollárt fektet be külföldön. 2015 első két hónapjában máris 51 százalékos a növekedés. Ilyen volumenű tőkekivitellel gyerekjáték a szinten tartás, és nem kell maximumra pörgetni a gazdaságot, valóban elegendő a finomhangolás.

A kínai gazdasági növekedés kifulladását jövendölők két leggyakoribb érve az energiaforrások elapadása, illetve a környezet felélése. Valójában egyik veszély sem végzetesen fenyegető. A növekedési ütem kormányzati lassítása miatt valamelyest csökken a hatalmas ország energiaéhsége. A hagyományos, hőerőműveken alapuló energiaellátás mellé a zöldenergia és az atomenergia is lassan felzárkózik. Kevéssé köztudott, hogy Kínánál többet egyetlen ország sem költ környezetfejlesztésre. Ennek a törekvésnek rövid időn belül meg kell jelennie az energiafelhasználás szerkezetében is: a megújuló energiaforrások, a szél- és napenergia már a mi életünkben jelentős részt hasít majd ki a kínai energiatermelésből.

A környezetszennyezés, különösen a levegőbe és a vízbe bocsátott ipari anyagok persze joggal keltenek aggodalmat, mégis az a helyzet, hogy ez volt a felzárkózás ára. Kínában ugyanaz történt, mint a XIX. századi Anglia, Egyesült Államok, majd a XX. századi Szovjetunió iparvidékein: az ember felélte és kiszipolyozta a környezetét, hogy könnyebb, jobb élete legyen. Joggal bízhatunk ugyanakkor abban, hogy a kínai állam hamarosan konszolidálja a helyzetet, a környezetszennyezés elleni harcról egyre több szó esik a helyi közéletben, sajtóban, és európai léptékkel mérve elképesztő összegeket fordítanak a károk helyreállítására és a megelőzésre.

A gazdasági fellendülés mögött persze ott a kínai ember. A kínai ember, aki isten­igazából egy percig sem volt kommunista. Hiszen a kínai kultúra, civilizáció, ez a terebélyes fa nem csak a föld felett létezik, éltető gyökereiről, azoknak kiterjedéséről, beágyazottságáról fogalma sincs annak, aki csak a lombokat bámulja. A kínai ember ma is konfuciánus, akárcsak ősei, és a végtelen kínai történelemben az 1949 óta eltelt időszak tényleg csak néhány másodperc.

Ezért nyeri meg Kína a jövőt. Ezért nem lehet ellenállni annak a kiáradó erőnek, amelynek alapja a család, a közösség, a honfitárs tisztelete, a társadalmi hierarchia, a katonás fegyelem, és igen, az egyéni és közösségi önzés, amelyre minden élő szervezetnek szüksége van. A kínaiak mindenben jobbak nálunk, európaiaknál. Jobbak bóvligyártásban, jobbak high techben. Többet törődnek a fizikai testükkel, jobban ápolják a szellemüket. Kevésbé rabjai különféle rossz szenvedélyeknek. Népi életük egészséges, semmiféle nemzetközi kaszt nem uralkodik felettük. Közösségi életük fejlettebb, céljaik vannak, és pontosan tudják, mit kell tenniük, hogy el is érjék azokat.

Amikor Kínában jártam, egy ismerősöm büszkén azt mondta nekem: „Minden kínai egy őrszem a Nagy Falon”. Ha így látják önmagukat, alighanem máris megnyerték a jövőt. A makrogazdasági mutatókat pedig egyelőre hagyjuk. Azok csak előre jelzik az elkerülhetetlent. Aki érti, érti, aki nem, még egy ideig hadd ringassa magát illúziókban. És mondja csak azt, hogy a kormány keleti nyitása badarság, hogy ezzel a Kínával nem kell kapcsolatokat építenünk, s hogy harminc év múlva is lesz Európai Unió.