A hagyomány felélesztése 1932-ben Louis Henseling megjelent munkájához, majd Jean Belgranó 1966-ban megjelent cikkéhez kötődik. Utóbbiban a következő mondatot olvashatjuk: „A XVI. század végén spanyolok és génuaiak népesítették újra Artignosc-t, a magyarokat ugyanekkor hívták be, hogy felélesszék Régusse városát. Garamvölgyi Artúr 1967-ben hat hónapot töltött Regusse-ben és környékén (Moissac-Bellevue-ben, Salernes-ben, Silans-ban Cotignacban és Foux-Amphoux-ban).”

1967-ben Illyés Gyula marseille-i barátaihoz ment látogatóba, akik elmondták, hogy a környéken – Felső-Provence-ban – sajátos emléke van a magyarságnak. Illyés Gyula ellátogatott Regusse-be. Élményeit először még 1967-ben a Népszabadság napilapban, majd 1971-ben a „Hajszálgyökerek” című novelláskötetében írta le. Eljutott oda, ahol a „Sappe nevet még Pappnak, a Jeant Jánosnak, a Bagarre-t Bogárnak, a Peres-t pedig egyszerűen Pirosnak nevezték. Pontosan négyszázharmincnégy évvel ezelőtt, 1533-ban érkeztek ide, az akkor teljesen néptelen és félig romban lévő Régusse-be az első magyar telepesek. Végiglapozva a plébánián található anyakönyveket az első följegyzett magyarnak vélhető név: Rigódy. Nyilván az akkor sűrűn magyarok lakta Szerémség Rigód lakóhelyéről. Minderről a francia történetírás megemlékezett. Hogy Régusse és környéke magyar telep, itt van lenyomtatva előttem a megye helyi történetkönyvében is. De maguk a regusse-iek erről néhány évvel ezelőtt egy ide került hazánkfiától értesülhettek. (…) Korunk egyik legterebélyesebb problémája nyújtja idáig – a lélek mélyrétegéig – a hajszálgyökereit… Könyvről könyvre hátrafelé lapozva eddig mintegy kétszáz család magyar nevét vélték fölfedezni a Történelmi Bizottság lelkes tagjai… Miért jöttünk ide, mert hitünk szerint valamiféle árvákat, világgá sodródott testvéreket akartunk fölkeresni. Ők meg azért fogadtak szívesen bennünket, mert azt hiszik, létünk legrejtelmesebb kérdését közelíthetik meg egy lépéssel: hogy honnan eredünk, kik vagyunk… A közeli városka, a Barjols a tímárjáról híres mindmáig; a hongroyeur-jeiről, a magyarosairól, ahogy a finokbőrcserzőket franciául mindmáig nevezik.”

A hírre a Magyar Tudományos Akadémia megdöbbentően gyorsan reagált és kiküldte Hegyi Klára történészt, hogy az éledező gyökereket elnyomja. 1973-ban, a Magyar Tudomány 1973/10-es számában a következőket olvashatjuk tőle: „Az elmélet felelevenítésében és kiszélesítésében a szorosan vett történelmi szaktudományon kívül álló motívumok játszottak közre. Gondoljunk arra a nem lankadó érdeklődésre, amelyik az elmúlt korokban a világban szétszóródott magyarok sorsát akarja felderíteni, korunk magyar emigránsainak ős-kereső történeti látomásaira s arra a kétségtelen tényre, hogy a történeti közérdeklődés a nemzeti múltnak elsősorban kuriózumaira, szenzációs epizódjaira fogékony…”

Ezután e cikk írója és férje, Kiszely István kimentek Regusse-be és a környező településekre, főleg Corrensbe. Megismerkedtek Montanaro grófjával és magyar feleségével Nagy Nikével, majd elkezdődött a legújabb kutatás. Megdöbbentő mennyiségű adat és adatközlő került elő. Közben a helyi települések anyakönyvi adatai előbb Draguignanba, a járási székhelyre, majd a digne-i apátságba kerültek. A Kiszely Istvánnál végzett Pásztor Zoltán történelem-francia szakos egyetemi hallgató megtanulta a provanszál nyelvet és kutatóútra ment Felső-Provence-ba. Elérte a begyűjtött anyakönyvi adatokat, majd eljutott a monacói hercegi levéltárba, ahol minden minden, a provence-i magyarokra vonatkozó dokumentumot megtalált. Ebből írta doktori disszertációját. Bebizonyosodott, hogy a helyiek történeti emlékezete erősebb minden hivatalos manipulációnál.

Újra bebizonyosodott, hogy a nép által írt történelem erősebb a hivatalosnál és ezt a legújabb bizonyítékok is alátámasztották. A levendulaföldek halvány kékjében és átható illatában az elszakadt kis magyar közösség is tovább él, emléküket őrzi a nemzet.