Ha huszonéves lennék, fogadom, ott lennék minden utcai megmozduláson, amely a mai uralkodó osztály (értsd: gyurcsányisták, veresisták és kókisták bandája) ellen irányul. Sőt azt sem tartom kizártnak, hogy részt vennék barikádok emelésében, és Molotov-koktélt dobálnék az uralkodó osztály pribékjeire. Hiszen a huszonévesekben még kellően erős és „zsigeri” az igazságérzet, és – ki tudja – talán bennem is az lenne. Igazságérzet, amely romantikus módon fantáziál önkénymentes és igazságos társadalomról, meg persze arról, hogy az igaz előbb vagy utóbb győzedelmeskedik. Az utóbbit még ma is hiszem, bár elbizonytalanodom a dolog kinetikáját illetően; elvégre néhány ezer éve küzd az igaz az igaztalan ellen és a háborúnak csak nem akar vége lenni. (Ezt nevezzük a genetika tréfájának; mármint azt, hogy generációról generációra felejtünk.)

Tekintve azonban, hogy nem vagyok huszonéves, most – bár igyekeztem ott lenni a Kossuth téren amíg annak értelmét láttam – kétségek gyötörnek. Radikalizmus vagy pacifizmus? Ha kővel dobnak (pardon, gumilövedékkel lőnek), valóban kenyérrel kell visszadobnom? Valóban ez lenne a helyes cselekedet? A kétségek között pedig arról próbálom magam meggyőzni, hogy nem pusztán lustaság vagy félelem az, amiből mostani, már rég nem huszonéves pacifizmusom táplálkozik. Nem megy könnyen, hiszen utálom a brutális rendőrt, az ostoba „hatósági” megnyilvánulásaikat, a humánum-ellenességüket, a szadizmusukat és a félelmetes, közveszélyes félrevezethetőségüket. Na és persze Gyurcsányt, az ördögöt, aki Kókával együtt arra akar kényszeríteni, hogy ócska, seftes biztosítókat gazdagítsak. És mégis; kétségek gyötörnek, hiszen már nem vagyok huszonéves. Így hát csak dühöngök és káromkodom a tévé előtt vagy a rádiót hallgatva, miközben – a könyvelőm tanúsíthatja – a gyurcsányisták kilopják a szemem.

Néha egy-egy káromkodós dühroham alkalmával persze Molotov-koktélokról álmodozom (Éljen a radikalizmus!). Különösen akkor, amikor ezredszer is újra ráeszmélek: ezek engem baleknak néznek. Képembe röhögve palira vesznek nyikhaj zöldfülűek. Szóval, fel a barikádra, szintén palira vett társaim, és együtt kiáltsuk: Ide lőjj, rebiszes! (Vagy állj át hozzánk! Hiszen te is át vagy verve.) Vagy tán mégse akarom lövetni magam? Lehet, hogy végül is egyedül lennék a barikádon? Lehet, hogy baleknek születtem, csakúgy mint még néhány millió magyar polgár?

Szóval, nem vagyok már huszonéves, így hát felejtsük el a barikádokat meg a Molotov-koktélt. Apropó koktél. Itt egy ütős a kétségeket feloldandó: 1 kupica (2 cent) gin (lehetőleg Sloe gin), 1 kupica vodka (csak orosz), 1 kupica Southern Comfort, 1 kupica Galliano és kb. másfél deci narancs juice (Tropicana). A koktél neve: Slow Comfortable Screw Against the Wall. Jó egészséget hozzá, és hallgassuk közben a 4 Non Blondes dalát: „Oh my God, do I pray, [yes] I pray, I pray every single day for a revolution.”