Amit az antirasszista agitprop a Mortimer vs. Józsika barátságtalan mérkőzés kapcsán művelt, intenzitását tekintve csupán szánalmas kóklerkedés volt ahhoz képest, ami hasonló esetekben a „fejlett” nyugati demokráciákban zajlik. Illúzióink azonban ne legyenek: a jövőben mi is alaposabban meg leszünk dolgozva. A „fejlődés” ugyanis feltartóztathatatlan. E téren is. Nálunk az etnomazochista lobbi még csak a körmeit élesíti, míg a legtöbb nyugati országban már élet és halál ura. A szó szoros értelmében. Nyugaton az évtizedek óta öngyűlöletre (értsd: antirasszizmusra) dresszírozott fehérek a színes bőrűek fizikai terrorjának és a politikai korrektség nevében nekik gazsuláló tömeg(félre)tájékoztatás lelki terrorjának vannak kitéve. Aki pedig közülük ellenállásra buzdít vagy – horribile dictu! – ellenáll, azt egzisztenciálisan ellehetetlenítik, rendőrhatóságilag elhallgattatják vagy folyamatos jogi vegzatúrának vetik alá, mint (a teljesség igénye nélkül) Pauline Hansont Ausztráliában, Nick Griffint Nagy-Britanniában, Jean-Marie Le Pent Franciaországban, David Duke-ot az Egyesült Államokban… Ha kell, pártokat helyeznek törvényen kívül (Flamand Blokk, Belgium) vagy fenyegetnek betiltással (NPD, Németország). Akik az európai civilizáció vagy a fehér kultúra védelmében megkondítják a vészharangot, mint Oriana Fallaci, Guillaume Faye, Brigitte Bardot vagy Határ Győző, azoknak közöny és meg nem értés az osztályrészük – ha éppen nem inzultusok és retorziók.

Mindez az etnomazochisták műve. Azoké a fehéreké, akik rosszul érzik magukat a saját bőr(szín)ükben és azt akarják, hogy a többi fehér is rosszul érezze magát benne. A rendelkezésükre álló orwelli drillmechanizmus (a fősodratú média, a „szalonképes”, azaz kellőképpen opportunista pártok, egyes egyházak, a médiatikus értelmiségiek kasztja, a kisebbségi nyomásgyakorló szervezetek stb.) tevékenysége immáron meghozta a kívánt eredményt. Az Isten előtti egyenlőség zsidókeresztény dogmája, a felvilágosodás egalitarista ideológiája és az emberfajták létezését – következésképpen a nem létező emberfajták közötti különbségeket is – tagadó hivatalos „tudomány” által kondicionált fehér ember mára önmagát kasztrálta. És nem „csupán” mentálisan, hanem a demográfiai adatok tanúsága szerint fizikailag is. Manapság a jobboldal „evangéliumi” alapon egyenlőségpárti, a baloldal „emberi jogista” alapon. Rousseau Társadalmi szerződése az Evangélium laicizált kiadása. A kör bezárult. Jeffersont idézve, aki szerint „minden ember egyenlőnek teremtetett”, Henry Allen Moe, a Guggenheim Alapítvány volt igazgatója kijelentette: „Kevés abszurd állítás okozott annyi kárt, mint ez. Mindenki tudja, de senki nem mondja ki”.

A napjainkban már a csapból is folyó rasszizmusellenes propaganda a fehér ember bűntudatra ébresztését szolgálja, akinek az a legfőbb bűne, hogy egykor uralta az egész világot. Egyéb civilizációs ártalmak mellett ez a kulpabilizációs stratégia is belejátszik a fehér faj demográfiai hanyatlásába. Európában az emberhiányt színes bőrűek importjával kellene fedezni. Ez politikailag így korrekt. A fehérek gyermekvállalási hajlandóságát támogató bátortalan próbálkozásokat viszont helyenként rasszistának minősítik és jogilag tilalmazzák. Földrészünkön ma lakosságcserés gyarmatosítás folyik. Amit egykor a románok tettek a magyarokkal Erdélyben, majd az albánok a szerbekkel Koszovóban, most ugyanazt teszik a színes bőrűek a fehérekkel Európa-szerte (és globálisan is, például a mexikóiak a fehér-angolszász-protestánsokkal az USA-ban, a palesztinok a zsidókkal Izraelben stb.). Történelmi revansot vesznek a női hasak révén. Cedant arma uteribus. Bumedien algériai elnök már 1974-ben kimondta az ENSZ Közgyűlésén, hogy „egy napon milliók fogják elhagyni a déli féltekét, hogy elözönöljék az északi féltekét, és bizonyosan nem barátként. Mert azért fogják elözönleni, hogy meghódítsák. És meg is fogják hódítani, benépesítve fiaikkal. Az asszonyaink hasa hozza el számunkra a győzelmet”. Szavai időközben tettekké váltak.

Nyugaton a helyzet mára odáig fajult, hogy az antirasszista teológia kánonjának alávetett „igazságszolgáltatás” esetenként faji kritériumok alapján szab ki ítéletet. Számos ország joggyakorlatában a fehérek által színes bőrűek sérelmére elkövetett erőszakos bűncselekmény esetén az igazságügyi apparátus automatikusan és a priori feltételezi (prejudikálja) a súlyosbító körülménynek számító rasszista indítékot, ami alól a vádlottnak kell magát tisztáznia (ha tudja), fordított esetben viszont ugyanezt az indítékot akkor sem igen veszik figyelembe a büntetés kiszabásánál, ha a színes bőrű elkövetőt bevallottan faji alapú gyűlölet vezérelte. Következésképpen rasszista bűncselekmény tettese gyakorlatilag csakis fehér ember lehet. Ez a jogi nonszensz kedvezményezett joghelyzetbe juttatja a színes bőrűeket, egyúttal pedig de facto megsemmisíti a felvilágosodás egyik legalapvetőbb vívmányát, az állampolgárok törvény előtti egyenlőségét. Leegyszerűsítve, egy ember megöl egy másikat: az a fehér, aki megöl egy színes bőrűt (és mondjuk nem rabolja ki), nyilvánvalóan rasszista bűnöző, az a színes bőrű viszont, aki egy fehéret öl meg (és mondjuk ráadásul ki is rabolja), „csupán” megélhetési bűnelkövető. Előbbi esetben a büntetés (csaknem) korlátlan szigorítása, utóbbi esetben (csaknem) korlátlan enyhítése várható.

A „hormonkezelt” és „génmanipulált” nyugati közvéleményből merőben eltérő érzelmi reakciót vált ki egy színes bőrű halála, még ha véletlenszerűen következett is be, illetve egy fehéré, legyen bár szándékos bűncselekmény eredménye mindkettő. Csupán két jellemző példa a sok közül: Ad 1. Két guineai nő fellopódzik egy belga repülőgépre és elrejtőzik a csomagtérben, mire azonban a gép Brüsszelbe ér, mindketten megfagynak. A banális baleset kollektív pszichodrámát vált ki Belgiumban. A sajtó vezető helyet szentel neki, a miniszterelnök mentegetőzni kényszerül, a kormány válságülést tart, a jogvédő szervezetek bűnbakot keresnek, a fehérek tömegestől utcára vonulnak és szolidaritási megmozdulást tartanak, a színes bőrűek szintén az utcára vonulnak, randalíroznak, boltokat fosztogatnak, fehér járókelőket inzultálnak, összecsapnak a rendőrökkel és autókat gyújtogatnak, az ellenzéki pártok a bevándorlási jogszabályok enyhítését követelik, az egyházak gyászmiséznek, a progresszív értelmiség petíciózgat. Ad 2. Zimbabwéban a Mugabe-rezsim által támogatott földfoglaló néger csürhe bestiális kegyetlenséggel lemészárol és kifoszt több száz fehér farmercsaládot. A szabályszerű pogrom a bennszülöttek teljes közönye, a nyugati közvélemény teljes érdektelensége és a nyugati diplomácia erélytelen tiltakozása közepette zajlik.

Ha a fehér országok valamelyikében egy színes bőrű életét fehér ember oltja ki, az a bűntett valódi indítékától függetlenül főhírnek számít az országos médiában, amely annak mindenáron rasszista indítékot próbál adni, a közvélemény sokkolását célzó szokásos hisztérikus láncreakcióval. Ha viszont fehér az áldozat és színes bőrű a tettes, az legfeljebb mínuszos hírt ér meg a helyi lapban, ráadásul a tettes faji mivoltának tudatos elhallgatásával. Nehogy táptalajt nyújtsanak a faji előítéleteknek, nehogy a szélsőjobb malmára hajtsák a vizet. Ha a harmadik világban valahol egy fehér turista válik bűncselekmény áldozatává, akkor annak szinte már hírértéke sincs: a helyi közvélemény a füle botját se mozgatja, és az érintett fehér ország médiája sem kutat rasszista indíték után. Ha egyáltalán hírt ad róla, politikai terrortámadásként vagy banális rablógyilkosságként kezeli. Nemrég Elefántcsontparton a kormányerők és a lázadók közötti összecsapások során a szembenálló felek az országban élő fehérekre támadtak, házaikat módszeresen felgyújtották és kifosztották, több tucat fehér nőt pedig megerőszakoltak. Rasszizmusról szó sem esett. (Ha ilyesfajta statisztikák egyáltalán készülnének és közzé is tennék őket, feketén fehéren kiderülne, hogy világszerte sokkal több fehér veszíti életét színes bőrűek keze által, mint fordítva, és sokkal több fehér nőt erőszakolnak meg színes bőrűek, mint színes bőrű nőt fehérek.)

Miközben a politikai korrektség nevében a médiumok módszeresen rombolják a fehér faji öntudat maradványait, ugyanezek a médiumok mindent megtesznek a színes bőrűek faji öntudatra ébresztése érdekében. Mint napjaink legtöbb devianciájának, ennek is Hollywood a főpropagandistája. „Black is beautiful!” – vagyis fekete a trendi (ami persze igaz, főleg ha egyenruháról van szó). Akár tetszik, akár nem, a legtöbb mai fiatal tévét nézve eszmél rá a világra, és amit a tévében lát, az … eszméletlen. A „másság” patológiás sztárolására szakosodott amerikai filmekből az derül ki számukra, hogy az IQ-bajnok néger szupermenek a humanizmus, a tisztesség és a becsület Grál-lovagjai, a fehérek viszont általában gyáva, tutyimutyi és unintelligens suttyók, ha pedig pechükre szőkék (a tipikus „árja”), akkor végképp reménytelenek: a nőneműek jobbára ostoba libák, a hímneműek általában született tömeggyilkosok.

Mielőtt azonban belemélyednénk a problematika lényegi tárgyalásába, megvizsgálnánk a nemzetközi kontextust és górcső alá vennénk a rasszizmus-antirasszizmus dialektika elméleti alapjait, vesztegessünk még néhány keresetlen szót a jelen íráshoz apropót szolgáltató legutóbbi antirasszista pankráció főszereplőire. Horváth Aladár mint fenomén szóra sem érdemes. Csupán annyit számított az ügyben, mint egy kicsapott biztosíték. A lényegi tuningolást a „négyek bandája” végezte: mindenekelőtt a Tamás Gáspár Miklós-György Péter nevű szellemi sziámi szörnyszülöttek, azután szeretett miniszterelnökünk ex offo, végül pedig a Fidesz hivatásos mimóza-lelkűje, Pokorni Zoltán.

Napjaink kétségtelenül legviccesebb l’art pour l’art-provokatőre és önsteigeroló mesügéje ezúttal nem a jobboldali sajtótermékeket árusító újságosstandok felborogatására biztatott, és nem is a „reakciós” és „antiszemita” bírói karról szedte le a keresztvizet, hanem csupán a „rácsok zörgetésének” és az „ablakok betörésének” elmaradását sérelmezte, merthogy szerinte Józsikát „fasiszták” szúrták le (ki más grasszálhat karddal az utcán?), majd a nagyobb nyomaték kedvéért kijelentette, hogy „fajüldöző országban nem kíván élni”, minekutána legnagyobb megkönnyebbülésünkre mégis maradt. Alteregója, az anesztétikus esztéta az ÉS-ben esztétizálva (2005. május 27.) a Magyar Nemzet esetében „érthetőnek”, a Népszabadságéban ellenben „szégyenletesnek” minősítette Mortimer roma származásának a leleplezését, aki szerinte bizonyára „identitásválságban” szenved, amiről persze megint csak a „neonácik” tehetnek. Mint ahogy arról is, hogy az időközben retiráló, mindazonáltal „makulátlanul becsületes” TGM tévedett az elkövető kilétét és motivációját illetően. Miután azt kénytelen-kelletlen elismerte, hogy „ha az elkövető roma, akkor a támadás nem neonáci – ez belátható”, mégis arra a számára tökéletesen logikusnak tűnő következtetésre jutott, hogy még sincs elég ok „bármit is visszavonni, (…) a roma származás tényének kiderülése mint magyarázat ugyanis nem kevéssé vak és biológiai identitáspolitikára mutat, azt is mondhatnám: nem akart, tehetetlen, tudatlanságból származó rasszizmusra” – egyébként pedig mindenki elhúzhat a balfenéken. (És ilyen logikával manapság egyetemen lehet tanítani!)

Gyurcsány most is a szokásos formáját hozta: előadta dörgedelmét a Parlamentben, majd vélhetően leslisszolt a legközelebbi cukrászdába és bevágott egy nagy adag fagyit, ahogyan hasonló alkalmakkor szokta volt, elvégre most van igazán szezonja a nyalásnak. Közelednek a választások. Az igazi katasztrófa azonban a lenini „hasznos idióta” szerepkörben tündöklő Pokorni volt, aki Gyurcsányra rálicitálva felszólította a rendőrséget, hogy ne takargassa „ennek a gyilkossági kísérletnek nyilvánvalóan rasszista oldalát” (sic!), nyíltan arra sarkallva az ügy nyomozóit, hogy ha nincs is rasszista motiváció, keressenek csak bátran, amíg nem találnak. Amikor ilyenek a barátaink, nincs szükségünk ellenségekre. Biztosan a zsaruk is értékelték. Most képzeljük el egy röpke pillanatra, hogy ebből az emberből még akár belügyér is lehet a következő polgári kormányban, aztán hessegessük el a gondolatot, mint egy rossz álmot! „Sohasem fogjuk megtudni, mennyi aljasságot követtünk el attól való félelmünkben, hogy nem látszunk eléggé baloldaliaknak”, mondta egykor Charles Péguy. n

(Folytatjuk)