Tavaly júliusban az egész francia közvéleményt megrendítette és a teljes politikai osztályt mozgósította egy bizonyos Marie-Léonie Leblanc (Leblanc, vagyis Fehér – nomen est omen!) ügye, akit elmondása szerint antiszemita agresszió ért a párizsi metróban. A 23 éves kisgyermekes nőt állítólag nácik támadták meg, „szemét zsidónak” titulálták és fekete filctollal horogkeresztet rajzoltak a hasára. Jellemző módon az ilyesféle ügyekre „trenírozott” sajtónak még az sem volt gyanús, hogy az illető öt év alatt öt hasonló eset miatt tett feljelentést. Legutóbb 2003 januárjában, amikor azt állította, hogy „négy vagy öt afrikai fekete” szexuálisan molesztálta. Akkor persze a firkászoknak nem volt hír a hír, és kilenc hónapos (!) nyomozás után bizonyíték hiányában az illetékes ügyészség is ejtette az ügyet. A hölgyemény ezután taktikát váltott. Időközben ugyanis leesett nála a tantusz. Négerek megerőszakolnak egy francia nőt? Mindennapos eset: a közvélemény meg se rezdül rá, a média meg még annyira sem. Neonácik megtámadnak egy zsidó nőt? Ez aztán a „scoop”: az általános mozgósítás és a rendkívüli állapot mindenképpen garantált. És lőn… A nyomozás persze gyorsan kiderítette a fabuláció tényét, de a „baj” már megtörtént. Sokadjára és ismételten kilógott a szamárláb. A legszebb az egészben, hogy a mitomán menyecske tulajdonképpen következetes maradt önmagához: ezúttal is színes bőrűeket vádolt meg, mint legutóbb, csupán a fekete horogkereszttel némileg kiszínezte az alapesetet. És bevált. Így nemcsak a „néger náci” kategória megteremtése fűződik a nevéhez, de a fantáziálását szintén készpénznek vevő, tekintélyes Le Monde című napilapot is bocsánatkérésre kényszerítette „a tévesen megbélyegzett, arab-afrikai bevándorló származék, külvárosi fiatalokkal” szemben. Azt viszont lefogadhatjuk, hogy ha Leblanc kisasszony speciel fehér nácikra kente volna megtámadtatását, az utólagos meakulpára bizonyosan nem került volna sor. „Eredendően bűnösök” lévén, az ő esetükben a tévedés kizárt.

Ahogy a német Bild-Zeitungnak is nagyon nehezére esett a bocsánatkérés, amikor öt évvel ezelőtt egy egész várost vádolt meg egy állítólagos rasszista bűntett elkövetésével és eltussolásával. A nagy port felvert seibnitzi eset kapcsán egy héten keresztül egész Németország abban a hiszemben volt, hogy egy külföldi származású gyereket világos nappal, több száz tanú szeme láttára, neonácik öltek meg ebben a cseh határmenti kisvárosban. A bomba 2000. november 22-én robbant, amikor Uta Schneider 21 éves gyógyszerészhallgatót és két barátját letartóztatták azzal a váddal, hogy öt hónappal korábban, a városi uszodában, 250 fürdőző jelenlétében vízbe fojtották Joseph Abdullát, az iraki Saad Abdulla és a német Renate Kantelberg gyógyszerész házaspár tizenéves fiát. A Bild-Zeitung szerint a bűncselekményhez, hogy teljes legyen a kép, egy szkinhedbanda falazott. A várost elözönlötték az újságírók. Minden tekintet „Seibnitz egyetlen igaz embere, a bátor asszony és csodálatos anya” felé irányult, aki feltárta az igazságot a javíthatatlan és az elmondhatatlanul aljas bűncselekmények elkövetésére ismét és örökké képes Németországban. A „bűnös” város, miként a pokol tornáca, magához vonzza Volker Schlöndorff filmrendezőt is, aki meg akarja filmesíteni a sztorit. A „meggyilkolt” gyerek emlékére gyászmisét tartanak. A szülőket tévéfelvételre Berlinbe invitálja az ismert showman, Michel Friedman, a Németországi Zsidók Központi Tanácsának alelnöke, aki akkoriban az ügyeletes Cassandra szerepét játszotta a közélet színpadán. (Friedman, aki prímszerepet játszott az FDP alelnöke, az antiszemitizmussal vádolt Jürgen Möllemann elleni halálos kimenetelű boszorkányüldözésben, kábítószerezés és egy prostituáltak futtatására szakosodott ukrajnai zsidó bűnbanda szolgálatainak igénybe vétele miatt időközben diszkreditálódott.) A történetből nemzeti dráma kerekedik, és az egész ország a város internetes fórumára csatlakozik, hogy egy hét alatt több mint tízezer üzenetet öntsön ki magából. Rövidesen a keleti és a nyugati német állampolgárok, az ossik és a wessik közötti kölcsönös sértegetésbe torkollik a vita. Azok, akik a város védelmére kelnek, pocskondiázásnak teszik ki magukat, köztük Konrad Creutz lelkipásztor is. „Vannak ugyan jobboldali szélsőségesek a környéken, de ők képtelenek lennének egy ilyen bűntettre”, állítja, mire egyházi felettesei azonnal felfüggesztik állásából. Kantelberg-Abdulla asszonyt fogadja Schröder kancellár, ezáltal fejezve ki szolidaritását a szélsőjobb áldozataival. Közben azonban az ügyészség sem tétlenkedik, és kideríti, hogy az egész ügy puszta rágalom, piszkos üzleti versengés folyománya, amelyet a nyugatról betelepült gyógyszerész házaspár folytatott helyi konkurensével, a gyilkossággal megvádolt lány apjával. Valójában az anya sugalmazta a terhelő tanúvallomásokat, esetenként ötvenmárkás prémiummal honorálva azokat, és a halottszemle jegyzőkönyvéből, amelynek az átadását korábban megtagadta, az is világossá vált, hogy gyermeke szívproblémákkal küszködött. A történetből médiabotrány lett, az egyik bajorországi kolostorba menekült Abdulla família pedig vádlóból vádlottá válik. Ami a sajtót illeti, számára az ügy visszafelé sült el. A Taggesspiegel kifejezésével élve a „náci” bűn a „médiumok Waterloojává” vált. A Bild, amelyet a szászországi igazságügy-miniszter azzal vádolt meg, hogy „szabályszerűen kivégzett egy egész várost”, némi megbánással körített mentegetőzésbe kezdett, holott laptársaival együtt éppen ő tartja fenn azt a paranoiás légkört, amelynek következtében a közvélemény mindenhol nácikat vizionál Németországban.

Nem mintha máshol más lenne a helyzet. Ez év márciusában a magyar lapok is beszámoltak arról a bravúros fogásról, amely a chilei rendőrség presztízsét öregbíti. Hosszas üldözést követően elfogták ugyanis az „ország legkeresettebb” bűnözőjének kikiáltott Paul Schafert. A nyolcvanhárom éves aggastyán ellen, aki üldözői elől tolókocsival próbált kereket oldani, az a vád, hogy chilei gyerekeket rontott meg és kiszolgálta Pinochet titkosrendőrségét. Az esetről beszámoló Magyar Nemzet sommásan „pedofil nácinak” titulálta Schafert (nyilván szerinte a pedofília is egyfajta náci specialitás), a Népszabadság azonban helyre tette a dolgot. Berlinből küldött tudósításában Inotai Edit elárulja, hogy „a hajdani betegápolót, majd egyházi szociális gondozót először a negyvenes években bocsátották el kiskorúak megrontása miatt, de néhány évvel később a Rajna mentén »őskeresztény« szektát alapított, amely ugyanazokra az elvekre épült, mint később a chilei Colonia Dignidad (ahol állítólagos rémtetteit elkövette): kemény fizikai munka fizetség nélkül, sport, sok imádkozás, és így senkinek sincs esélye bűnbe esni.” Ha tudta volna, hogy „pedofil náci” helyett csak „őskeresztény szektagurura” talál, a magyar nemzetes sündisznó bizonyára nem mászott volna rá a drótkefére…

Az ilyesféle „mellényúlás” persze a jobb családokban is megesik. Példa rá a Le Monde esete a külvárosi „huligánokkal”. Ugyancsak ez év márciusában történt, de Párizsban, hogy az oktatási törvény ellen tüntető francia gimnazistákra a külvárosokból érkező színes bőrű „fiatalok” támadtak (ahogy a politikailag korrekt francia sajtónyelv nevezi dicséretes eufemizmussal a beur-kebla, vagyis arab-néger utcai bandák tagjait), és a „kis fehér burzsujok” közül sokakat elagyabugyáltak és kifosztottak. Ebben eddig semmi különös nincs, teljesen mindennapos eset. Az viszont már egyáltalán nem az, hogy a nagy múltú balliberális napilap, a „helyesen gondolkodás” zászlóshajója, történetében először áthágott egy tabut, és március 10-i számában lényegében „rasszistának” minősítette a támadók indítékát. Márpedig fehérellenes vagy – a politikailag korrekt szociológiai szakkifejezéssel élve – „inverz” (megfordított) rasszizmusról beszélni a Le Monde-ban majdnem annyi, mintha a pápa ateistának nyilvánítaná magát! Menten összeomlik az egyház. De mi mást lehetett tenni, ha a lap által megszólaltatott bandatagoknak eszükbe sem jutott titkolni a motivációikat? „Azért mentem oda, hogy elvegyem a telefonjaikat és hogy megverjem őket. (…) És a bohócok közt ott voltak ezek a kis franciák az áldozatfejükkel”, gúnyolódott egyikük. Az általuk csak balekoknak nevezett „kis franciákról” egy másik azt mondta: „A balek az egy madár, egy áldozat. Mintha felírná a homlokára: »gyere, vedd el a holmimat!«”. Egy harmadik szerint „a fehér balekok a földet nézik, mert félnek, mert gyávák”. A leglesújtóbb tanúskodás azonban egy tanártól, az egyik trockista pedagógus-szakszervezet aktivistájától származik, aki szerint „csupán játék volt az egész. A gyűlölet és a szórakozás játéka. Faji típusú támadásról volt szó: csak feketéket láttam fehéreket verni.”

A hasonlóképpen szentségtörő és ráadásul baloldali körökből származó vélemények hallatán a francia média sietve rükvercbe kapcsolt, a lehetőségekhez képest csökkenteni próbálva a kárt. Március 20-án a France 5 tévécsatornán (a zsidó származású Serge Moatti Riposte című műsorában) megszólaltatott egyik emberi jogi szervezet vezetője előállt a mostanság divatos csodagyógyszerrel: Chirac elnök kérjen bocsánatot Franciaország gyarmatosító múltjáért. A kérdés szakértőjeként megszólaltatott Lucienne Bui-Trong, a rendőrség belső elhárításának volt parancsnoka azonban világossá tette, hogy az ilyesféle erőszakcselekményeket „egyáltalán nem politikai, hanem egyre inkább aljas indítékból” követik el, a bandatagok ugyanis magáért a balhé kedvéért támadnak rá a „kis fehérekre”, vagyis lényegében azért, mert ez utóbbiak nem védekeznek. „Ezek a »fiatalok« megvetik a gyöngéket”, mutatott rá a fehérellenes erőszak fő indítékára Bui-Trong asszony (Marianne, 2005. március 21.). Ennek ellenére rendületlenül folytatódott a sajnálatos események sminkelése. Sokkal kevésbé számított ugyanis rettenetesnek, hogy nagy izmos négerek megvertek kis csenevész fehéreket, mint az, hogy mindezt a Le Monde nyilvánosságra is hozta. Törd el a hőmérőt, ha emelkedik a láz! Tipikus utópista gyógymód. Szokásuk szerint kihasználva a helyzet kínálta lehetőséget, a Salom Rádió és Hasomér Hacair nevű zsidó ifjúsági szervezet petíciót indított útjára, hogy ugyanazzal a lendülettel leplezzék le a fehérellenes rasszizmust és az antiszemitizmust, minthogy szerintük az előbbi csupán az utóbbi egyik változata. A France 5 tévécsatornán (a szintén zsidó származású) Daniel Schneiderman április 17-én sugárzott műsorának a témacíme már önmagában is sokatmondó volt: „Fehérellenes rasszizmus: információ vagy intoxikáció?” A műsorvezető számára a dolog teljesen nyilvánvaló volt: a Le Monde újságírója hallucinált. A forradalmi törvényszék elé idézett szerencsétlen Luc Bronner majdhogynem bevallotta vétkét: igen, talán valóban hagyta magát manipulálni a külvárosi „fiatalok” által, ahogy azt a szolgálatban levő szociológus, (a változatosság kedvéért ugyancsak zsidó származású) Michel Kokoreff szuggerálta. Ez utóbbi szerint egyébként sem kell összetéveszteni a „tréfát, a sértést és a rasszizmust”. A „szemét fehér” kifejezés, amint erről a nézőket győzködte, a tréfálkozás kategóriájába tartozik, a „szemét arab” és a „szemét zsidó” viszont kétségtelenül rasszista sértésnek számít. Ami Schneiderman érvelését illeti, az mentes volt minden fölös komplikációtól: ha Bronner csak egyedüliként látott rasszista cselekedetet a gimnazisták szervezett megverésében, akkor bizonyára hazudik, és punktum.

Az időközben politikai felhanggal telítődött ügy mély sebet ejtett a megvert gimnazisták szüleinek gondosan felépített ön- és világképén. Döntő többségükben elkötelezett baloldaliak, sőt szélsőbaloldaliak lévén, a csemetéiket ért reális, illetve a saját lelki világukat ért virtuális pofonokért legszívesebben a jobboldali kormányra kenték volna a felelősséget. „Az békítene ki bennünket önmagunkkal, ha kiderülne, hogy manipulálták ezeket a fickókat”, árulta el az egyik anya az érintett szülők értekezletéről beszámoló Le Nouvel Observateur riporterének. „Fasiszták módjára viselkedtek”, tódította az értekezlet szervezője a „fiatalokra” célozva, miközben egy harmadik szülő, a gyerekek kifosztásáról hallva, indulatosan kifakadt: „Mi az, hogy kifosztás. Egyszerűen visszaszerezték, amit tudtak. Ez csak a többletérték kisajátítása.” Így is lehet mondani. A marxista retorikát franciára fordító rendőrség szerint valóban a lopás volt a „fiatalok” elsődleges motivációja. „Isten hozta a Földön! Ez a ragadozás egyik formájának látványos kifejeződése. (…) Az történt Párizsban, ami a párizsi régióban vagy a metróban rendszeresen történik”, mondta az egyik rendőrtiszt a Le Monde-ban.

Michel Kokoreff legfőképpen azért illette szemrehányással Luc Bronnert a tévében, mert szerinte „mindennél jobban kell óvakodni attól, hogy a társadalmi konfliktusoknak faji jelleget (sic!) adjunk”. Ezek szerint a fajok léteznek? Ki gondolta volna…

(Folytatjuk)