Segesvártól Szibériáig
Feljött Pestre és magnóra vettem a rendkívül fontos és érdekes történetet. A másfél órás beszélgetés lényegét igyekszem összefoglalni:
Kiss Pál édesapja – akit ugyanígy hívtak és szintén Balatonkenesén lakott – 1915 márciusában fiatalon, 23 évesen fogságba esett Przemyslnél a 18. gyalogezreddel. Mindnyájukat Szibériába vitték vonattal. Az út hónapokig tartott. Csitába került – amely Kína közelében van, a Bajkál-tavon túl -, a nagy táborba. Velük volt fogságban a vár védője, Hermann Kuzmanek altábornagy is.
Onnan körülbelül 80 kilométerre északkeletre kerültek egy hegyre, Daraszun községbe. Egy meleg nyári napon fát vágott két fogolytársával, Kirner Ferenccel és Minarovics Vendel cirkuszossal – aki később, 1920 után fel is kereste őt Kenesén -, és mivel nagyon kimelegedtek, vizet kértek kis orosz tudásukkal egy nagyon öreg, szakállas muzsiktól, aki az erdő szélén lévő 32 faház egyikében lakott. Míg az öreg elindult befelé, ők egymás közt elkezdtek magyarul beszélni. Az öreg megfordult és elsírta magát: „Fiaim, hát ti is magyarok vagytok?” – Bevitte őket a házába, ahol a priccse fölött fel volt szögezve egy 1848-as megfakult honvéd csákó meg egy darab háromszínű magyar zászló. Sírva mesélte el 1849-es fogságba esését. Elmondta, hogy ő Csapó Mihály – vajon élnek-e még Csapók Daraszunban? -, egy tanyán született Nagyszalonta mellett, kocsislegény volt Makai Gábor nagyszalontai birtokosnál, amikor 16 éves korában, 1849-ben (tehát 1833-ban született) bevonult Aradon a honvédseregbe. A Maros menti nagy visszavonulás után esett fogságba a csapatuk Dicsőszentmárton és Medgyes között. Az oroszok elkezdték őket vonultatni – főleg éjjel – északra, majd Kárpátalja felé, Máramarosszigeten és Rahón keresztül át a hágón Csernovicba, ott volt egy nagy tábor. Onnan ukrán városokon át Oroszország és Szibéria felé. Nagyon-nagyon soká tartott a hosszú út, az idősebbek közül sokan meghaltak, nem bírták ki a fárasztó utat, meneteléseket és a szörnyű hideget.
A Bajkál-tavon túl, Csitába vitték őket és ott osztották szét táborokba a magyar foglyokat. Ôk először a Csitától nem messze, északra fekvő Antipika község táborába kerültek, amelynek volt tábori kórháza is. Hallották, hogy ott fekszik betegen a költő, Petőfi Sándor. Két társával, akik favágók lettek, később vele együtt meglátogatták Petőfit a láger kórházában, beszélgettek, kezet fogtak vele. Nagyon beteg, sápadt, sovány, beesett szemű volt. Ők később úgy gondolták, hogy a költő is Dicsőszentmártonnál esett fogságba. Később, amikor ők Daraszunba kerültek, hallották, hogy Petőfit átvitték a pestyankai táborba, amely közvetlen Csita közelében volt. Ma már Csita külvárosa Pestyanka. Többet nem találkoztak vele, de úgy hírlett, hogy körülbelül hat év múlva meghalt. Ôk úgy gondolták, hogy talán a pestyankai kórházban. De a dátum az érdekes: a barguzini sírkereszten 1856 volt! Ugyanaz a dátum!
Csapó elmesélte, hogy nem írhattak, semmi hírt nem kaptak hazulról, teltek az évek és később lassan mind megnősültek, orosz feleségük lett. Neki öt gyermeke lett: két fiú és három lány. Otthon tanítgatta őket egy kicsit magyarul. Felesége azóta meghalt. (Ő ekkor 82-83 éves lehetett.) Unokái, dédunokái voltak.
Kiss Pált, Minarovics Vendelt és Kirner Ferencet nagyon felkavarta az 1848-as hadifoglyok és Petőfi története. Elmesélték a táborban, ahol nagy port kavart fel az eset, mindenki erről beszélt. Három tiszt kijárta, hogy orosz térképpel és jegyzetfüzetekkel felfegyverkezve nemsokára ők is a daraszuni hegyen vágjanak fát, Kiss Pálék társaságában. Ez a három tiszt a következő volt: Endresz György főhadnagy, repülőtiszt (K. E.: 1893-1932), aki később, 1930-ban 25 és fél óra alatt átrepülte az óceánt, Magyar Sándor pilótatársával együtt, „Justice for Hungary”, azaz Igazságot Magyarországnak feliratú gépén, valamint Foyta Tibor hadnagy és Prónay György százados, akinek az ezredében volt egy ideig Gyóni Géza is. A tisztek kifaggatták Csapó Mihályt, minden adatot jegyzeteltek, és végignézték térképükön az 1849-es útvonalat az öreg emlékei szerint, mind az erdélyi utat, mind az orosz városnevek emlékei után a hosszú, Szibériáig vezető útvonalat. Kiss Pál is leírta akkor: 1849-es fogság: Dicsőszentmárton-Medgyes és Erzsébetváros között; útvonal: Marosludas, Torda, Kolozsvár, Szamosújvár, Dés, Nagybánya, Máramarossziget, Rahó, Kőrösmező, s a Tatár hágón át hagyták el az országot. (A további városneveknél az azóta megváltozott új neveket írom, például Verhnye Udinszk helyett Ulan Udét stb.) Deljatin, Kolomija, Csernovic, Edinet, Mogoliv, Jampil, Krizopil, Uman, Novoarhangelszk, Kirovgrad, Olekszandrija, Kremencsuk, Poltava, Harkov, Belgorod, Kurszk, Voronyezs, Szaratov, Penza, Kujbisev, Ufa, Cserjabinszk, Kurszak, Omszk, Novoszibirszk, Krasznojarszk, Kanszk, Zima, Irkutszk, Bajkál-tó, Ulan Ude, Hilok, Petrovszk, Csita, Antipika. Ôk onnan a daraszuni hegyre.
Endreszékre is óriási hatással volt az öreg honvéd elbeszélése, különösen Petőfi fogságba esése és betegsége. Később nyomoztak Pestyankában, sőt Antipikába is eljutottak, hátha fel tudják kutatni Petőfi halálának a helyét, sírját. Mert érdekes módon mind a két tábor: Antipika és Pestyanka is újra tele volt fogollyal, mint 1849 után! – Én magam is láttam Ulan Ude mellett, autóbuszból, a barguzini „előexpedíciós” utam alkalmával, 1989 áprilisában a híres berezovkai fabarakk-várost – üresen… Több ezer lakót fogadott be a második világháborúban. – Pestyánkában is hol svédek, hol japánok, hol lengyelek, hol magyarok töltötték be a tábor állandóan „fogolyra kész” barakkjait. Háború? Forradalom? Lehet feltölteni Szibériát! Békében senki sem megy mínusz 50 fokos hidegbe!
Endreszék 1920 után hazajőve hiába mondták el mindenütt, nem hitték el nekik, sőt, kinevették őket. – Foyta Tibor a ’30-as években elvette a parlament házelnökének, Almássy Lászlónak (K. E.: 1869-1936, házelnök volt: 1929-35-ig) a lányát feleségül. Apósán keresztül szeretett volna kutatási, expedíciós lehetőséget elérni Petőfivel kapcsolatban, és tartotta a kapcsolatot Kiss Pállal és a többiekkel is. Lement Balatonkenesére is Kisshez. Ott él ma is egy Méreg Lajos nevű 82 éves ember, akinek az édesapja dolgozott Foytánál, és ő is jól ismeri ezeket a csitai, szibériai és Petőfi-történeteket, sokat hallotta édesapjától.
Ifj. Kiss Pál, aki 1923-ban született, jól emlékszik arra, amikor 12 éves korában, 1935-ben édesapjával együtt ment fel Budapestre, Foyta Tiborék hűvösvölgyi úti villájába. A szibériai tanúságtétel lehetett akkor is a téma. Foyta apósa, Almássy 1936-ban meghalt. Endresz György már 1932-ben lezuhant Rómában. Megakadt az expedíciós szándék.
Az 1892-ben született id. Kiss Pál nem érhette meg az 1989-es barguzini ásatásokat. De biztosan jelentkezett volna fia szerint tanúnak!
Kiss úr látta a tévében, az Aranyfüst című műsorban a vitámat Hermann Róbert történésszel a bécsi minisztertanácsi jegyzőkönyvekről – melyet ő csak „a bécsiek meg nem valósított tervének” nevezett. Amikor arra hivatkoztam, hogy sok Bajkálon túli, talán 50-60 első világháborús magyar hadifogoly is találkozott öreg, Erdélyben orosz fogságba esett 1848-as foglyokkal vagy félmagyar leszármazottaikkal, igen sok leírás, vallomás, emlékirat, újságcikk, nyilatkozat tanúskodik róla, Hermann gúnyosan válaszolta: „Mese, mese, meskete.” Én felháborodva válaszoltam: „Szóval minden magyar hadifogoly hazudott, csak a bécsi udvar tagjai szavahihetőek? De hát Ferenc József június 3-án újból kérte a jegyzőkönyv szerint, hogy most már pontosan jelöljék ki a szibériai deportálás helyét!” – Hermann válasza: „De egy hét múlva, június 10-én nincs benne a hivatalos osztrák-orosz szerződésben”.
Úristen, hány titkos paktum volt már a történelemben! A malenkij robotra, gulágra volt szerződés? Óriási szégyen lett volna a világ előtt, hogy a kis magyar néppel szemben ehhez folyamodik a bécsi udvar! A császár!
Kiss úr látta a vitát a tévében, és ezt mondta: „Az apám sose hazudott. Komoly, szavahihető, vallásos ember volt. Sokszor elmesélte gyerekeinek ezt az élményét. Biztos vagyok benne, hogy így történt!”
Érdekes még, hogy ő sem Daraszunt (édesapja Darasznyinak mondta!), sem Antipikát, sem Pestyankát nem találta meg a térképen, csak édesapja jegyzeteiben volt meg. Én végignéztem a könyvtárak és térképtárak orosz térképeit meg a Hadifogoly magyarok története (az első világháborúban) című könyv 2. kötetének: az orosz hadifoglyok története térképeit, és különböző helyeken, de mind a hármat megtaláltam, Csitától északkeleti irányban, különböző távolságokban! Kiss úr rendkívül örült, hogy évtizedek távlatából beigazolódott édesapja igazmondása!
Az Endresz, Foyta, Almássy és Prónay György családok leveleit is átnézhetnék az utódok, hátha van valami Petőfi-vonatkozás bennük! Nem hagyhatjuk elaludni Petőfi halálának kutatását! Csak 1 gr Hrúz Mária-csontdarabon múlik a biztos azonosítás vagy a biztos kizárás! Meg lehet ezt akadályozni? Meg szabad akadályozni?
Szegény, szegény Petőfi! Népünk nagy költője! Bocsásd meg a túlvilágról azoknak a bűnét, hiúságát, irigységét, politikai indokú keresztbetevését, akik megakadályozzák, hogy kiderüljön a barguzini leletről, hogy a te testedhez tartozott-e vagy sem, és hogy csontjaid végre méltó helyen pihenjenek!
Hogy unokáink leborulhassanak végre a sírod előtt. Hát már sohasem mondhatunk el egy áldó imádságot, és szent nevedet nem mondhatjuk el – leborulva emlékhelyed előtt?