Mint egy antik tragédiában, hullámzik Magyarország jelene a politika véres színpadán. Az év legsötétebb napja felé közeledve a magyar országgyűlés szociálliberális koalíciója egységesen megszavazta az egészségbiztosítás magánosítását, amivel a magyarországi társadalmi közmegegyezés egyik legfontosabb pillérét robbantották fel. Az egy biztosítási ügynök mézesmázos agresszivitásával érvelő egészségügyi miniszter a jelek szerint elérte célját. Már-már úgy tűnik, nincs akadálya annak, hogy a társadalom többsége által mereven elutasított modellt életbe léptessék…

…De lehet, hogy mégis van. Morvai Krisztina, a Civil Jogász Bizottság társelnöke abban a pillanatban nyomta meg a számítógép „enter” gombját és küldte el elektronikus levél formájában népszavazási kezdeményezését az Országos Választási Bizottsághoz, amikor Szili Katalin házelnök kihirdette a név szerinti szavazás eredményét. Mivel a törvényhozás működését vezérlő házszabály szerint a parlament által elfogadott, de a köztársasági elnök által még alá nem írt törvény népszavazással történő megerősítését a zárószavazás befejeztéig írásban lehet kérni, a beadvány épp időben érkezett.

Természetesen mivel a tét irdatlan, hiszen az évezred üzletéről van szó, amit ha nyélbe ütnek, unokáink unokái is fizetni fogják az árát, aligha kétséges, hogy komoly apparátus indul majd meg a kezdeményezés visszaverésére, mint ahogy hosszú hónapok kemény küzdelmei árán jutott csak el a Fidesz három kérdése odáig, hogy a parlament balliberális többsége most fogcsikorgatva megszavazza.

Morvai Krisztina bátor lépése újra megcsillantotta a reményt. A „lehet, hogy nem erkölcsös, de jogszerű” elv álságos, bár sajnálatos módon eredményes alkalmazása a gyakorlatban akár ki is csorbulhat ezen a próbatételen, hiszen igen nagy a valószínűsége annak, hogy a választók jelentős többsége elutasítaná az egészségbiztosítás magánosítását.

Ebből következően két kérdés adódik, és nagy valószínűséggel e két kérdésre adandó válaszok határozzák majd meg az új esztendő történetének alakulását. Az egyik kérdés így hangzik: lehet-e a népet akarata ellenére boldogítani? A második kérdés pedig így: ki jogosult erre a kérdésre válaszolni?

Ne hamarkodja el a válaszokat az olvasó. Az első kérdésre még könnyen adódik a felelet: nem. A többség akaratát a politikának tisztelnie kell, még akkor is, ha a kisebbség úgy látja, hogy a többség téved. Más kérdés, hogy a többségi akaratot hazug kampánnyal ki lehet játszani, ahogy az őszödi beszéd óta ez köztudott. De éppen azért szerepel az alkotmányban a népszavazás intézménye, hogy a becsapott többség utólag valamelyest korrigálhassa a ravasz kisebbség trükkjeit.

De kire vonatkozik a második kérdés? Kinek van joga kimondani a boldogító nemet? A köztársasági elnöknek? Fogós kérdés. Sólyom László eddig jelesre vizsgázott erkölcsi tartásból és alkotmányismeretből, azonban közjogi cselekvéseinek terét annak idején felettébb szűkre szabták. Egy kiskapu azonban számára is nyitva áll, amit elődje, Göncz Árpád nyitott ki, amikor 1991 júniusában lelkiismereti okokra hivatkozva nem írta alá Antall József rádiós és televíziós alelnökjelöltjeinek kinevezését. Antall miniszterelnök akkor az Alkotmánybírósághoz fordult. Az éppen Sólyom László vezette Alkotmánybíróság kijelentette (48/1991), hogy az államfő akkor tagadhatja meg egy előterjesztés aláírását, „ha alapos okkal következtethet arra, hogy a javaslat teljesítése az államszervezet demokratikus működését súlyosan zavarná.”

A második kérdésre logikus tehát a válasz: amennyiben az állampolgárok többsége elutasítja a kormány javaslatát, akkor, mivel a társadalmi szolidaritás intézményét átformáló döntés éppen hogy megzavarja az államszervezet demokratikus működését, az elnöknek joga van vétót emelni. Ehhez azonban a lakosság többségének véleményét mielőbb meg kell ismernie, amire jogszerűen a népszavazás adhat választ. Soha ne add fel, üzeni a messzi múltból Sir Winston Churchill. Áldott karácsonyt kívánok!