Százezrek nézték Budapesten, a Duna két partján négy kilométer hosszan minden idők legszebb és leglátványosabb tűzijátékát, amely a teljes szélcsendben olajosan csillogó nagy folyó vizében hibátlanul tükröződött vissza. Különös augusztus 27-e volt ez, egy igazán különös év egy héttel elhalasztott ünnepnapja, mert a három hónapos forró aszály után lezúduló esőtől való félelem miatt a szervezők – emlékezvén egy hátborzongató viharra – nem merték megrendezni augusztus 20-án a tűzijátékot, bár vihart az OMSZ most nem jelzett előre.

Ha elhalasztották, végül is jól tették, mert ezen a szombat estén tökéletes volt az idő, így az ünnep egyhetes késéssel óriási élményt adott azoknak is, akik otthon, a televízió képernyőjén követték a csodálatos ragyogást.

Hirdetés

Különös év ez a mostani valóban, egy még különösebb előző után. Először jött a koronavírus-járvány, ami egy varázsütésre elnémította az egész világot, félelemmel töltötte el a lelkeket, aztán ahogy elcsitult a félelem, és fokozatosan újraindult a világgazdaság, kitört az ukrajnai háború, ami már az első pillanatban is másnak látszott, mint amit a globális média láttatni akart. Mára pedig még a legelvakultabb atlantisták is látják, hogy ez a világok harca, ha úgy tetszik, maga a harmadik világháború, amelynek az a különlegessége, hogy a benne részt vevő felek egyszerre igyekeznek a Kelet és a Nyugat sorsdöntő harcát az ukrajnai keretek között tartani, de erősíteni azt a kísértést, hogy ez a korlátos világháború mégis kitörjön korlátaiból, és elpusztítsa az egész világot.

A legutóbb egy őrült nő, Liz Truss brit külügyminiszter, a brit miniszterelnöki poszt egyik várományosa jelentette be nyilvánosan, készen áll arra, hogy szükség esetén megnyomja a nukleáris rakétákat indító gombot, még akkor is, ha ez globális pusztulást eredményezne. Indeed? Valóban? Rendes demokráciában felelős politikus egy ilyen kijelentés után azonnal lemond, de erre kevés az esély, mert az egyre dühödtebb Nyugat, érezvén Oroszország megállíthatatlan előretörését a kijelölt küzdőtéren, akár az egész világ elpusztítását is elfogadható árnak tartja, csak hogy megőrizze elveszni látszó hegemóniáját.

Soha nem volt ilyen közel az emberi civilizáció a teljes pusztuláshoz, soha nem volt őrültebb és gonoszabb harci cselekmény annál, mint amikor az ukrán tüzérség Európa legnagyobb atomerőművét, a zaporizsjait, lánynevén a zaporozsjeit (tudják, ahonnan a kozákok olyan szókimondó levelet írtak a szultánnak) lövi, amivel egy, a csernobilihoz hasonló méretű környezeti katasztrófát idézhetne elő a saját hazájában, merthogy az atomerőmű időközben orosz kézbe került, bár azóta is az ukrán személyzet működteti… A világ túloldalán eközben az Egyesült Államok hadereje a kínai hadsereg erejét és elszántságát tesztelgeti a tajvani szorosban, hátha sikerülne ott is egy új frontot nyitni…

Ebben a megőrülni látszó világban az egyik biztos pont Magyarország, amelyről el szeretném mondani, és ez a pompás tűzijáték megerősített benne, hogy kifejlődött egy közös képességünk, a hazaszeretet semmihez sem fogható ereje, egy olyan érzelmi kötődés és egy olyan bizalom, amit mindeddig nem ismert a polgári demokrácia, és mi magunk sem dolgoztuk fel még egészen, hogy milyen kincs birtokában vagyunk. Ész, erő és érzelem harmóniája alkotja azt a sajátosan magyar létmodellt, amelyben mind a három összetevő egyaránt fontos. Ész, erő és érzelem.

Korábban írtuk