De nem a Bazilikáról óhajtok ezúttal regélni, hanem két legutóbbi látogatásom során ott megélt élményeimről és gondolataimról. Születésének 99. évfordulója előtt halt meg unokanővérem, apai ágon legközelebbi rokonom. A Bazilika Szent Jobb-kápolnájában mondtak érte gyászmisét. (Mindig azt hangoztatta: kivárja, míg Gyurcsány elmegy a pokolba. Apám is 99 évet élt, ő az orosz kivonulást akarta kibekkelni. Fél évvel korábban halt meg. Szomorú magyar sors, de én a remény beteljesülését látom benne mégis.)

A Szent Jobbal szemben ültem, meghatottan a majdnem ezer esztendős múlt tudatától. És az is megrendített, hogy IV. Bélának annyi baja közt gondja volt arra, hogy a tatárok elől Raguzába menekítse az ereklyét. A Bazilika pompájának ellentmondó szerény kis kápolna üvegablakai az Árpád-házi szenteket és Gizella királynét ábrázolják. Abba is megrendítő őrület belegondolni, hogy nincs még egy európai uralkodóház, amelyik ennyi nagyszerű, példamutató szent hőst adott volna a kereszténységnek, mint az Árpád-ház.

Persze világi hatalmuk erejét is jelzi ez a sok szent, nemcsak hitükét és erkölcsükét. És minden áhítatom ellenére az is eszembe jutott, hogy a szolgalelkű piti magyar kommunisták le akarták bontatni a Szent Anna-templomot, a Bazilikát is – Sztálin tervezett látogatása tiszteletére!

Az is fölködlött bennem, hogy ez az ország nemcsak szenteket, hanem olyan liberális férgeket és tetveket, fonnyasztott agyakat is kitermelt magából, akik „tetemcafatnak” titulálták a Szent Jobbot. Népünk a szélsőségek kavalkádja. Csodákra és förtelmekre egyaránt képes.

Másodjára Gyurkovics Tibor gyászszertartásán ültem a főhajóban. A rengeteg gyászoló közt keveselltem a kollégákat, az írókat, a költőket. A politikusok közül azonban ott volt az, aki nekem a legfontosabb, akitől a legtöbbet várok. Nem lesz itt béke az értelmiségi életben, barátocskáim! Így nem lehet.

Mert bennünk ugyan (még bennem is) megvolna a keresztényi szeretetből fakadó akarat annak ellenére, hogy én biza a harcos egyház híve vagyok és az is maradok, a másik félből azonban a jóindulat hiányzik. Teljességgel.

Gyurkovicsban is megvolt a jó szándék. Tudom. Furdalta a lelkiismeret titokban, ha valakit megbántott. Szamaritánus szívvel fölhívta telefonon Eörsi Istvánt is, amikor megtudta, hogy halálos beteg és szenved. Az ádáz katolikusellenes költőt, aki neki mindenben elszánt ellentéte volt. De Gyurkovics nem kapott olaj ágat életében, hosszú haldoklásában még kevésbé. Virgácsot annál többet. Sorolhatnám megaláztatásait, bántásait, de közülük most csak egyet említek. Természetesen saját különvéleményem szerint. Költészetének köztudottan középponti témája a haza, a magyarság, az Istennel való kapcsolata és a keresztény hit. A Balassa-kard, ez a nemzeti költői kitüntetés azoknak dukál, akik a fentebbi témakörben jeleskednek. Hiába emlékeztettem erre a kuratóriumot, nem kapta meg, halálos betegen sem.

Istenem, istenem. Ez legyen a legnagyobb bűne a nemzeti oldalnak. Sokkal nagyobb, hogy üres a kardhüvelye, s gyávaságát, megalkuvásait bölcsességnek álcázza sunyi mód, miközben a balliberális értelmiség félrevezeti a társadalmat.

Szalay Károly