A nemzeti öntudat és önbecsülés pillére, gerince kellene hogy legyen ez a két társadalmi csoport, pártok és parlament fölötti magatartásukkal. Amihez mindenképpen Trianon szakadatlan elítélése, tagadása, a határon túlra szakított és nyolcvan éve megalázott magyar nemzettársak megbecsülése párosulhatna. Ez a hármasság, amelynek az az eszmei mondanivalója, hogy a magyar ember, a magyar nép a legmélyebb gödörből is ki tud kapaszkodni, talpra tud állni. Testi és lelki szenvedést legyőzve, fölemelt fejjel tud haladni a boldogulás útján. Ugyanakkor a népet a pesszimizmus, kishitűség, a beletörődés jellemzi, naivul mindent a pénzre vezetve vissza, népszaporulatot, sportsikert, átadva magát a haszonelvű társadalmi áleszméknek. Nem elég a múlt értékeire, a hagyományaira, sikereire hivatkozni. Múlt és jelen között ez a közelmúlt az összekötő kapocs, ez adhat lelkierőt, önbizalmat a népnek.

Szomorúan tapasztalhatjuk, hogy az anyaország és az elszakított magyarság közti kapcsolat sem felhőtlen. Ne szóljunk most arról az aljas és ostoba epizódról, amit 2004. december 5-ének nevezhetünk, de arról mindenképpen, hogy az a Magyarok Világszövetsége, amely a nemzet összefogásáért született meg, a széthúzás és a békétlenség forrása. Aki megélte az elmúlt nyolcvan évet, az tudja, hogy micsoda óriási fejlődés, forradalmi jelentőségű vívmány az, hogy a Felvidéken, Erdélyben, de még a Bácskában és a Bánságban is, valamint a Kárpátalján magyar egyesületek, magyar pártok születhettek, a helybéli magyarság fölemelheti a szavát önnön érdekében, az a tény, hogy a román forradalom hőse egy magyar püspök, mondhatni a román fölszabadulás kulcsfigurája, és mit látunk? Megosztottságot, ellenségeskedést, sőt gyalázkodást és rágalmazást.

A civil szervezetek, a társadalmi egyesületek is egymással huzakodnak, ahelyett, hogy félretéve jogos vagy jogtalan ellentéteiket, a közös ügy érdekében tevékenykednének. Az ország, a magyarság, a nemzet érdekében. Mert föl kellene már fogni végre, hogy egy 2006-os vereség olyan újabb Mohács, amire egyáltalán nincs szükségünk.

A nemzeti elkötelezettségű média, lap, hetilap, folyóirat, rádió vagy televízió, hangsúlyozom, nem föltétlenül párthoz kötődő fórumok; vagy egymás ellen lapátolnak, vagy fura engedményeket tesznek a könyörtelen és irgalmatlan szembenálló félnek. Személyes ellentétek, áskálódások, az eszmetársak tudomásul nem vétele, sőt olykor ellehetetlenítése, mind-mind a posztkommunista koalíció újabb győzelmét készíti elő. Olyan mérhetetlenül ostobán viselkedik a nemzeti oldal, hogy a gyanakvók joggal tételezik föl, ez nem lehet más, mint provokáció, beépített kommunista ügynökök aktivizálása a mi oldalunkon. Ez is előfordulhat, de inkább a butaság, az önteltség, a gőg, vagy a mohó kapzsiság (bár ez inkább a másik oldalt jellemzi) játszik a kormánykoalíció kezére.

Elhatároztam, ha elveszítjük a választásokat, név szerint fogom megnevezni azokat a nemzetinek, jobboldalinak, kereszténynek mondott írókat, tudósokat, közéleti embereket, politikusokat, akik sunyi lapításukkal, sanda amodakacsintgatásukkal, aknamunkájukkal jégre vitték a nemzeti érdekeket. A gyávákat, a lapítókat, akik kétfelé tartják a markukat.

Sajnos, a magyar ember a politikában, de a legcivilebb hétköznapi életben is azt várja, hogy más csináljon helyette mindent. És bárgyún belenyugszik, ha a szájába sarat kennek. Nem veszi tudomásul, hogy igenis itt a pillanat, hogy saját sorsa kovácsa legyen, s tudomásul vegye, hogy a nemzetnek győznie kell. És ha tetszik, ha nem, erre a győzelemre egyedül Orbán Viktor és csapata képes ma a jobboldalon. Nem kell velük egyetérteni, de ha fölül tudunk emelkedni talmi pártszempontokon, a nemzet győzelmét és érvényesülését tartjuk szem előtt, nem egymást, nem a Fideszt, nem a nemzeti erőket és azok képviselőit kell lejáratnunk, hanem az ellenfelet, akinek a szemében mi ellenség vagyunk.