Írásom előző részében jeleztem, a szovjet megszállás elképzelhetetlen cenzúrával sújtotta az országot. Ennek lényegét tömören az 1948-ban emigráló Márai Sándor így határozta meg: „Ez volt az idő, amikor megértettem, hogy el kell mennem az országból – nemcsak azért kell elmenni, mert nem engednek szabadon írni, hanem elsőbben és még sokkal inkább azért, mert nem engednek szabadon hallgatni.” E szupertotalitárius cenzúraelv csökevénye manapság az a baloldali-liberális rög-eszme, amikor is makacsul „elhatárlódásra” szólítják föl a nemzeti oldalt. Közröhejszámba megy, hogy még az amerikai Tom Lantos is elhatárolódásra szólít föl parlamenti pártokat egy félszáznyi ifjúsági szervezet ellenében! Még szerencse, hogy Lantos baráti segítségnyújtásként nem akar amerikai tengerészgyalogosokat bevetni a rövidnadrágos ifjak ellen.

Mindennemű ésszerűség határát túllihegte az a bolsevista buzgalom, amellyel régen halott klasszikus írók ellen viselt hadjáratot. Kezdődött ez 1946-ban a „Fehér könyv” megjelentetésével. Az abban megnevezett műveket tilos volt birtokolni, börtönbüntetés terhe mellett. Vagyis könyvégetést írt elő a szocialista törvény! Többek között Cervantes Don Quijote című, az 1600-as évek körül írott remeke is tiltó listára került!

A háromszázötven éves írószkeletonhoz hasonlóan rémülettel töltötte el a kommunista nép- és kultúrairtókat a Rejtő Jenő-féle Csontbrigád, Ady, Babits, Kosztolányi, Krúdy, Karinthy, Móricz, Juhász Gyula csontvázzörgése is. A hetyke forradalmárok cenzúrázták a holtakat, mert a rég sírba kerültek jó magyar hazafiak voltak, volt nemzeti öntudatuk, önbecsülésük, s akarva-akaratlanul beletapostak Trianon eszméibe. Amitől rettegniök kellett a szovjet világbirodalom hencegő csicskásainak.

Előző cikkemben már említettem, minden jóérzésű szerkesztő számára ez volt a nagy dilemma: nem nyúlni a klasszikusok szövegeihez – olykor csak néhány szó erejéig, és ezzel évtizedekre kiirtani a magyar közművelődésből legnagyobbjainkat, vagy a művek lényegét nem értő kozmetikázással továbbadni őket a magyar köztudatnak. Mert a cenzúra szempontjait nem a kisember, hanem a Kreml és hazai szolgái határozták meg. Az 1948-49-es fordulat éve az irodalmi folyóiratokat is likvidálta. Az Új Hold és a Válasz 1948-ban, a Magyarok 1949-ben szűnt meg. De az Európa-hírű és munkásíró Kassák folyóirata, az Alkotás is az önkény áldozata lett.

És hogyan viszonyul a mai, MSZP-SZDSZ, úgynevezett szoclib koalíció a folyóiratokhoz? Éppenúgy sarabolja őket, mint azt tették Rákosiék. A Hiller miniszter alá rendelt Harsányi-féle Nemzeti Kulturális Alapprogram Vámos Miklós által vezetett kuratóriuma az elmúlt két esztendőben legalább tizenöt nem liberális irodalmi lapot tett tönkre, megvonva tőlük a voltaképp kötelező pénzbeli támogatást. És az így megspórolt pénzt cinikusan saját liberális lapjaik közt osztotta szét! Megfeledkezve arról, hogy azokat a likvidált lapokat is adófizető polgárok olvasnák. A cenzúrának újszerű formája az a mai Hiller-Harsányi-Vámos-féle „kultúratámogatás”.

A napi sajtót is terror sújtotta. 1953-ban, a Sztálin halálára írt Népszava-vezércikkbe „mélységes megrendüléssel” helyett „mélységes megrendeléssel”-t szedett a nyomdász. Ezért Bodó Béla olvasószerkesztő két év börtönt kapott. Ennek fordított cenzúrája volt, amikor is egy képeslap fotót közölt kiskatonákról, s mellétördelték Csohány Gabriella versét: „Nézem, nézem a vitézek seregét, számba veszem a legények elejét”. Az egész ország visítva kacagott a disznó kétértelműségen, ám a képmutató prüdéria nem engedte ezt tudomásul venni. S amit nem tudunk, az nincs. Ezért senkinek sem esett baja. De amikor a Füles címoldalára Pest akkor legszebb asszonyának, a sajtókörökben „szép Juhásznénak” mondott szerkesztőségi munkatársnak a szolíd fürdőruhás fotóját tették, a fisztulásan szemforgató kommunista álerkölcs bezúzatta az összes lapszámot. Ugyancsak cinikus képmutatásnak tartom, hogy a Rákosi-, de még talán a Kádár-időkben is börtönnel díjaztak viccmondást – egy 1945 előttről itt felejtett nyilas rendeletre hivatkozva!

(Folyt. köv.)