A cikk érdekesebb. Csöpög az ÉS által hétről hétre sugallt előítéletektől. Ha kopasz, akkor szkinhed. Ha szkinhed, akkor pannon, vagyis magyar. Ha magyar, akkor neveletlen, érzelemkoldus, humortalan, mássággyűlölő; félni kell tőle.

A cikkecske valóságtartalma is jellemző a „független” Pánikgyár írásaira. Delikvens összetéveszti a száraz gőzt a finn rendszerű gőzfürdővel. Ez utóbbiba újságot nem szokás ép ésszel bevinni. A szaunában félhomály dereng, olvasni még szemüveggel sem lehet. A vízgőzben „áttüzesedett” papír éppen olyan forró, mint a néni keze. Tehát nem égetheti a bőrét.

A hisztériakeltést és a lejáratást az MSZP és az SZDSZ rendszeresítette a többpárt rendszerű demokrácia választási eszköztárában. Mind a két eljárásnak közös eredője az etikátlanság, a tisztátalanság, a sunyiság. Mind a kettő a tömeglélektanra bazíroz, s saját alantas érdekei védelmében megtéveszti, sőt manipulálja a közvéleményt. A hisztéria nem ismer országhatárokat. A posztkommunista országok őslakos magyarjait sújtó fizikai támadásoktól csak egy lépés a lincselés, amit a Gyurcsány-kormány málészájjal bámul, Bársony államtitkárral az élen.

Tegyük hozzá, hogy nemcsak a politika, hanem a közélet egyéb területein is jól érzékelhető a hisztéria. A vajdasági hetilap, a Hét Nap egyik vezércikkében Orosz Ibolya ezt írta: „Nem divatos, amit mondok. Manapság szapulni szokás a fehérköpenyeseket, horrorba illő kórházi történetekkel traktálni a vacsoravendégeket és a munkahelyi kollégákat, a bulvársajtó meg a tévé az orvosi műhibákból immár valósággal sportot űz. Én viszont a legjobbakat tudom mondani az orvosokról, az ápolónőkről – (…)”

E sorok a mi egészségügyhöz való hisztérikus viselkedésünkre is jellemzőek. Nem sorolom most föl a hiszteroliberális (nem az én szavam) írók külföldön művelt magyarellenes uszításait a „Moszkva téri rasszista” hiedelemkeltésig. Ebből a tevékenységből bőven kiveszi a részét az Élet és Pánikgyár.

A polgári sajtóban mindig is a legmegvetettebb műfaj volt az úgynevezett revolverező újságírás. Fontos mozzanata a zsarolás, amely inszinuálással párosul, és a magánéletben való vájkálás, amelynek célja a szenzációhajhászás és a lejáratás. Sajnos, és ezt őszinte fájdalommal mondom, az Élet és Irodalom tényfeltáró vegyes hetilapból, egypárti érdekeket szolgáló bértollnok revolverező hecclappá süllyedt. Hitelét tovább rontja, hogy egyetlen politikus, Orbán Viktor elleni uszító és rágalmazó lappá degradálódott. És eszközeiben nem válogat. Legutóbb a Tokaj-ügyben egy nyilvánvalóan elfogult, mert sértett asszony közbűntényszagú, illegálisan beszerzett „dokumentumaira” alapította vádjait. Ha például a titkosszolgálati módszerek törvénytelenek, a bíróság nem is veheti figyelembe azokat, kivált, ha a koronatanú érintett az ügyben, aligha hiteles az állítása. Az igazi öngól és önleleplezés azonban az volt, hogy amikor a másodfokú ítélet hatályon kívül helyezte az elsőfokút, az ÉS védelmében megmozdult az egész baloldal. Botorul bevallva ezzel, hogy az ÉS lejárató kampányának ő a megrendelője haszonélvezője, s a parlamentben káromkodásairól elhíresült Szabó képviselő nem volt rest a kulturált beszédet hiányolni az ellenzéknél, Molnár László pedig még Orbán Viktor szemöldökrándulását is felügyelet alá helyeztetné legszívesebben. Ahogyan az ÉS nem független, úgy nem az a revolverújságíró sem, aki „függetlensége” finanszírozására MSZP szervezettől kap közpénzből havi háromszázezret.

Olyan ez a Tokaj-ügy, mint a szauna pannonszkinhedje, meg a gőzben „tűzforró” újságpapír. A kedvezőtlen ítélet azonnal a bíróságok ellen hergelte a kormányzópárt eminenseit, személyeskedő gyalázkodásba csapva át a törvény képviselői ellen.

Lehet-e a baloldali pártnak és a zsurnaliszta szolgahadának ennél mélyebbre süllyedni? Attól tartok, igen.