Hát csak ennyire futotta? Ha ennyire elkötelezi magát valaki a posztliberális irodalom magasztalására, a gyurcsányi–kókai–kunczei holdudvar kiszolgálására, a nemzeti írók kisemmizésére, ez lesz a végeredmény? Az az „i” betű a cím végén Szegedi-Maszák beismerő mentegetőzése, mert ő is érzi, mennyire abszurd csapata munkájának végeredménye. Mégis mindenáron azt a látszatot igyekszik kelteni, hogy a régi összefoglaló irodalomtörténetek után ez az új, a korszerű.

Holott még az annyit gúnyolt kommunista „spenót”-nál is gyöngébb, de mindenképpen elfogultabb és pártosabb. Eddig minden kritikus elmarasztalta, de óvatos-finomabban, mint én. Mert azok, akik írtak róla, valamiképp függő viszonyban vannak Szegedi-Maszáktól és támogatóitól. Egyetlen kivétel Papp Endre, a Hitel szerkesztője. Én pedig, fél lábbal a sírban, fütyülök a szánalmas irodalmi hívságokra, s tudatosan személyeskedek, mert eszményképem a Paros-szigeti Archilochos, aki kétezer-hétszáz évvel ezelőtt megteremtette a személyre szóló gúnyolódás művészetét. Szegedi-Maszák Mihálról már a múlt század végén megírtam, hogy kirekesztő, amikor az Orbán-kormány kinevezte a Frankfurti könyvvásár miniszteri biztosának. Eme funkciójában megerősítette az exmaoista liberálisokat a könyvvásáron elfoglalt pozícióikban, ha csak tehette, kiirtotta onnét a nemzeti elkötelezettségű írókat, és levetette a pavilon falairól a székely-magyar rovásírást, meg ne tudja már a Nyugat, hogy ama kevés néphez tartozunk, amelynek önálló írása, ábécéje van.

Szögezzük le: Szegedi-Maszák Mihály a nemzetellenes globalizmus hazai szálláscsinálója a kultúrában. Bevallottan a „nemzetközi irodalomtudomány” szempontjait érvényesíti és érvényesítteti munkatársaival. Ugyanakkor beismeri, hogy ahányan vannak, annyiféleképpen lapátolnak a kozmopolitizmus vizein. Vagyis, társai „nem ugyanannak a célelvűségnek a szellemében gondolkoznak”. Különféle, mára már olykor korszerűtlen irányzatok távlataiból értelmezik és értékelik az irodalmi műveket. „Strukturalizmus, hermeneutika, dekonstrukció, új historizmus, kultúratudomány”, és hozzáteszem: a már régen túlhaladott szövegszerkesztő irodalomeszmény szerint.

Az alapvetően téves és nemzetellenes koncepcióból következik a mű koncepciótlansága, hamis kánon-gyártása. Mert lehet félszáz irodalomtörténésznek különbejáratú esztétikája, hamis értékrendje, szakmai tudatlansága, de ha ezt Szegedi-Maszák az Akadémia anyagi támogatásával és tekintélyével hitelesíti, az a zuschlágizmus sajátságos „kulturális” válfaját valósítja meg, hiszen ő támogatja állami pénzből önmagát, és ő hitelesíti saját csinálmányát. Ötven irodalomtörténész végig nem gondolt zagyvaléka összedolgozva egységes irodalomtörténetté, a bennük foglalt kósza véleményeket kánonná avatva, éppen olyan kártékony az irodalmi életben, mint Ágnes asszony egészségügyi hebrencskedései voltak. De a hamis irodalomtörténet-írásba senki nem hal bele. Amitől persze még rossz marad.

(Folyt. köv.)