Ám ha csak ők szitkozódnának vele, boldog volnék! Sajnos „mélymagyarok”, „népnemzeti” magyarok és „magyar magyarok” majomkodó kisebbik töredéke is szajkózza ezt, mint a hülye gyerek, nem is értve tényleges jelentését, a szó eredetét. Történelmi fogalom az irredentizmus, politikai mozgalom; 1866-ban olaszok lakta területek egyesülését tűzte ki célul az anyaországgal. A későbbiekben történelmi szempontú területigényt, vagy nemzetegyesítést értettek alatta. A mai Szerbia például azért ragaszkodik Koszovóhoz, mert hajdan történelmileg hozzá tartozott a terület. Ezt Szlovákia méltányolja Koszovó el nem ismerésével. Ha következetes lenne, eszerint be kellene olvadnia Magyarországba. Hiszen a magyarok aránya kedvezőbb a Felvidéken, mint a szerbeké Koszovóban. De az irredentizmus lényegében megfelel a wilsoni elveknek, amit 1920-ban az egész világ elfogadott, de csak szóban. Mivel az irredenták is csak szóban ragaszkodhatnak a wilsoni elvekhez, megnevezésük használata szitokszóként indokolatlan.

Nyugodt szívvel elfogadhatjuk barátom meghatározását, hogy magyar ember az, akinek fáj Trianon. Sajnos a nemzeti elkötelezettségű Horthy-adminisztráció idején működött utoljára magyar kormány, amely valóban a szívén viselte a határon túlra szorított magyarok sorsát. S Trianont megtagadta.

A magyar kormányok 1945 óta az idegen, elnyomó érdekeket mindig a magyar nemzet érdekei elé helyezték. Hangsúlyozzuk: elsősorban ez az állítás a mindenkori baloldali és liberális politikusokra érvényes, s mélypontra ama gyászos decemberi népszavazáson süllyedt.

E hónapban (nem) ünnepeljük meg Sajó Sándor irredenta költő születésének 140., halálának 75. évfordulóját. S mivel az átokszó elsősorban őrá vonatkozik, mögé sorjáztathatjuk Végvárit (Reményik Sándort), Rákosi Jenőt, Rákosi Viktort, Herczeg Ferencet, Gárdonyi Gézát, Oláh Gábort, Schöplin Aladárt, de Jászai Marit, Babitsot, Kosztolányit, Füst Milánt, Karinthyt, Tóth Árpádot, Juhász Gyulát, Krúdyt vagy Móriczot is, ha következetesek akarunk maradni. Mi következhet ebből a korántsem teljes névsorból? Az, hogy a svábból, zsidóból, szlávból asszimilálódott magyarok olykor jobb magyarok, mint az eredetileg születettek, de mindenképpen azonos értékű hazafiak.

Másodjára, föltűnő talán, hogy a liberális és baloldali (kommunista) magyarokat még csak meg sem legyintette a trianoni fájdalom szelleme. Ez persze ideológiai bukfenc, hiszen a „legnagyobb” baloldali gondolkodó és politikus, Lenin, a Párizs környéki békéket imperialista rablóbékének minősítette.

Gábor Andort tartom a magyar irodalom egyik első, klasszikus értelemben vett baloldali-kommunista pártköltőjének. Miért csak a Horthy-korszak fehér terrornak nevezett atrocitásai ellen pamfletezett, amelyek kiprovokált válaszul születtek 1919 leninfiús szörnyűségeire? S miért hallgatott mélységesen az 1920 után történt magyarellenes kegyetlenségekről az elszakított területeken? Baloldali és kései liberális elvtársai sem háborognak, még saját elveik szerint sem az emberi jogok, a szólásszabadság, az emberi méltóság megsértése és a kirekesztések ellen, ha azok magyarok ellen irányulnak.

Sőt. Kifejezetten gyűlöletkeltésre, megbélyegzésre használják föl a természetes nemzeti érzelmek simfelését. Persze csak akkor, ha magyar érzelmek azok. Napjainkra a megosztottság egyre tovább fajul, kizárólag a kommunisták és a liberálisok provokatív magyargyűlölete miatt.

Szalay Károly