Arra nyitottam ki a szemem, hogy féltett ereklyém, ingaórám éjfélt ütött. A másik szobából átderengő utcai lámpa félhomályában észleltem: valaki mereven fixíroz. Nyúltam a villanykapcsolóhoz, mire az emberforma lény sírontúli hangon rám nyikorgott: „ha kivilágítasz, eltűnök! Nyugi, nem bántlak!” Te magasságos! Megismertem. Az évek óta halott Eörsi Pista kísértete ült, pontosabban lebegett tőlem alig másfél méterre.

Hajdanvolt egyetemista társam, barátom, Benedek Marcell műfordító szemináriumán, s Füst Milán halhatatlan Hamlet-kurzusán hatvankét évvel ezelőtt! Lukács György kedvéért hagyott faképnél minket, s azóta még szemmel sem követhettem cikcakkos politikai ámokfutását. 1953-ban versben közölte a világgal, nem éli túl Sztálin halálát, majd az 1956-os forradalomért lelkesedett, megjárta Kádár börtöneit, szamizdatolt, aztán Nyugaton ügyködött úgy is mint fizetett ellenzéki, ahogyan Márai titulálta őt és Aczél védenceit. Hazaszaladt megalapítani az SZDSZ-t, onnét is kilépett, tüntetve.

„– Most meglepődsz, ugye? – kérdezte halotthoz nem illő, de rá annyira jellemző, gúnyos, pökhendien fölényeskedő hanghordozással. – Igazad van. Tévedésből vagyok itt. Megtévesztett a rádiódból gurgulázó, öblös hang. Tulajdonosát, ezt a karót nyelt buta Kunczét akartam megleckéztetni, mert társaival tönkretette, szétrohasztotta szívem csücske liberális pártomat. De látod, ez az embercse sem tanul semmiből. Ökörfejkóró marad örökre. Miért kell előkotorászni a politikai osszáriumból a megsemmisülteket? A liberális és a kommunista média egyfolytában velük csörög a több mint kétharmados jobboldali parlamenti erőkkel szemben? Gyurcsány, Lendvai, Baja, Bauer Tamás; ez a zörgő csontbrigád mutat utat ma egy öntelt, erőtől duzzadó, agresszív szellemiségnek? Normálisak ezek? Úgy tesznek, Kuncze is, Horváth Ágnes is, meg a többi hozzánk csapódott bukott idióta is, mintha semmi közük sem volna a baloldali eszmerendszerek gyászos leszerepléséhez. Hiába tiltakozott a liberális politika színe-java. A szegény, jóságos Petri Gyuri, a fi nom lelkű Kis János, a szilárdan egyelviségű Tamás Gáspár Gazsi és jómagam is persze. Mi, valódi ősliberálisok már 1990-ben tudtuk, rosszfelé fordultak a dolgok, megszerveztük a taxisblokádot, s hajszálon múlott győzelmünk. És utána kudarc kudarc után, a parlamenti győzelmek ellenére. Istenem! Ez a Demszky és sleppje! Sikerült tönkretenniük a vidéket, a fővárost, igaz, szocialista segédlettel. De ami a fő baj: gajra ment a baloldal is! És most gyön nekem ez az őszerencsétlenkedője ezzel a csámpibabával! És rádiósdit játszik? És ez a Vitányi? Hát ez őrület! Botorkáló vénségére Gyurcsány vásári kikiáltójává alázza magát. Nem érti a maradék baloldalival együtt, hogy lyukas mentősajkába, Gyurcsányba kapaszkodik? Nem fogják föl, hogy éppen ő mérte a halálos csapást az egyetlen elfogadható politikai eszmekörre…”

Még szóra nyílt a szája, de éles fény villant be az ablakon, és Eörsi szelleme szétfoszlott az éji homályban.