Generációnk politikai eszmélése 1938-ban az elrabolt területek visszacsatolásával kezdődött. Még tízévesek sem voltunk, s erőt vett rajtunk az eufóriás boldogság, hazafiságunk és igazságérzetünk okán. Egyre nőtt Kárpátalja, Erdély, a Délvidék visszacsatolása során. Noha a trianoni békekorrekciót Hitlernek és Mussolininek köszönhettük, az iskola udvarán a rabló-pandúr háború helyett abesszin-fasiszta háborút játszottunk, s „német”-ellenességünk Lengyelország náci megtámadásával aktivizálódott.

1944. március 19. a német megszállás látványa iszonyattal töltött el. A mai nemzeti oldal elődjeit mindenképpen. Ezzel sokunk számára befellegzett a bécsi békék okozta örömnek. Október 15-én néhány órára ismét boldogok voltunk, örvendve országunk leendő függetlenségének. Sok mindent nem értettünk, döbbenten láttuk a zsidók téglagyárba hurcolását, osztálytársainkat is, amire válaszunk volt, hogy megtagadtuk a német tanulást a piárban. Aztán megint újabb hideg zuhany. Nem sok jót vártunk a szovjet csapatoktól, de viselkedésük legrémesebb álmainkat is fölülmúlta. Rablások, gyilkosságok, fiatalkorú lányok és fogatlan öregasszonyok megerőszakolása és nemi betegségekkel fertőzése, a nőiket féltő apák, férjek, testvérek lemészárlása: minden volt szemünkben, csak nem fölszabadítás.

A szovjet megszállók rémületet keltettek a lakosságban, durván beleavatkoztak a politikai életbe. Ezért volt rossz üzenet, hogy a Gyurcsány-kormány orosz megfigyelőket hívott a mostani választásokra. Emlékszünk még a kékcédulás csalásokra, a kommunista párt szörnyű politikai terrorjára, az ellenzéki politikusok gyalázkodó lejáratására (lásd a mai módszereket), sőt fizikai megsemmisítésére. A fordulat évével azután megkezdődtek a koncepciós perek, a kitelepítések, a parasztok elleni hadjárat, a középosztály szétverése és az iparosok, legjobb munkások meghurcolása, az értelmiség tiprása s az egész társadalom lelki terrorja a fizikai terror által, a vasfüggöny leeresztése, a sikeres újjáépítés után a gazdasági csőd és a jegyrendszer! Az egyetemi tisztogatások, az osztályalapon történő üldöztetések, ártatlanok bebörtönzése, munkatáborba hurcolása, kivégzése. És az ÁVH terrorja. Sztálin halála után remény, Rákosi visszatértével ború, Rajk temetésével ismét pislákoló fénysugár, majd 1956 őszén tizenkét nap tomboló, boldog eufória. Aztán iszonyatos csalódás, amelyet a szovjeteknek, de elsősorban az álarcot váltó magyar kommunistáknak köszönhettünk.

A Kádár-korszakot hullámhegyek és hullámvölgyek váltogatása jellemezte, de a lényeg, a terror és nemzetellenesség nem változott. 1989-1990 némi bizakodással tölthette el a jó szándékú embereket, kivált Orbán Viktor oroszokat hazaküldő beszéde.

A kommunisták nem önként mondtak le a hatalomról, rossz gazdasági politikájuk vitte csődbe a rendszert. De még 1989-ben is vezettek dossziékat a háromperhármasok. Antall József ama kijelentése, hogy tetszettek volna forradalmat csinálni, téves, mert egyfelől csináltunk vértelen forradalmat, másfelől a rendszerváltó SZDSZ hozta vissza a politikai hatalomba a kommunistákat. Miután azok, helyzeti előnyük okán, megszerezték a gazdasági hatalmat, folytatódott a rablóprivatizáció. A jobboldali pártok szétverése, amit a beépített ügynökök hajtottak végre pártutasításra. (Haj, 1946-1947-1948 bolsi módszerei!) És az SZDSZ aktív támogatásával immáron harmadszor a hatalomban. Vagyis az SZDSZ elárulta a rendszerváltoztatást. És a bolsevista metódusú árulás folytatódik. Pártok és politikusok a magyar népet. A bevált bolsi módszer a lejáratás, a gyalázkodás, a legveszedelmesebb politikai ellenfél erkölcsi megsemmisítése Rákosi-Gerő-módra, amit most Dávid Ibolya és a szoknyája mögé búvó ál-MDF-es legények is művelnek.

Mit tehetünk ezek után? Jobban összefogva, jobban kitartva eszméink és hitünk mellett, és vitathatatlanul reménytelennek látszó helyzetünkben a nemzeti értékekre támaszkodva folytatni a küzdelmet, most már a nemzeti oldal elárulói ellen is. Kevesen vannak és emberileg hitványak. Dávid alulmúlta Lendvait is, az MDF-es gyászvitézek pedig befogták magukat Dávid Ibolya hintójába, amint régen azt az operett primadonnák rajongói tették. Ami azonban ma folyik, az inkább tragikomédia.

Tehát értékeinkre hagyatkozva, büszkén, pesszimizmus nélkül, a végső győzelembe vetett rendületlen hittel. És folytatva öklendezésünket az ötven éve látott kommunista pónemektől.