Én megírhattam ezt a tényt 1989 előtti időszakban, de az életművét újra megjelentető kiadókat megcenzúrázta a mindenkori hatalom. És éppen a fentebbi kérdésekben, hozzátéve, persze, hogy antikommunista írásait is megcenzúrázták.

Kiderült, hogy Karinthy 1938-ig szabadabban mondhatta véleményét fentebbi kérdésekről, kifejthette antinácizmusát, antifasizmusát is, abban a politikai rendszerben, amelyet a mai és tegnapi politikai irányzatok szívesen diktatúráznak és fasisztáznak le mindennemű árnyalás nélkül. Szabadabban mint ezt tehette volna 1945 és 1989 között, ha él, vagy tehették a könyvkiadók, akik arra vállalkoztak, hogy műveit újra megjelentetik.

Sokszor eljátszunk azzal a gondolattal, hogy miket írt volna az éppen most századik születése napját általunk ünnepelt József Attila a Rákosi- és a Kádár-korszakban, akit még ma is leszocialistáznak sunyi ünneplők, elhallgatva hazafias és Trianont fájlaló és a kommunizmusból kiábrándultságát tükröző verseit. És mit írt volna a mártír Szerb Antal, Radnóti Miklós vagy Bálint György, látva, hogyan gyalázzák meg a baloldali eszméket a Rákosi-Kádár féle szocialisták, vagy a liberalizmust a mai neoliberalisták? Egyszóval, tárgyilagosan a tényekhez ragaszkodni is csak a nemzeti és a konzervatív oldal tud manapság, ezt nem árt leszögezni akár minden nap. De miért jövök én itt elő ezzel, kérdezheti joggal a kedves olvasó.

Egyrészt azért, mert az erkölcsileg és szellemileg általában fölényben lévő konzervatív-nemzeti oldal sincs mindig és mindenben az erkölcs és a tárgyilagosság magaslatán, még ha saját embereiről is van szó, másfelől azért, mert igen érdekes dokumentumokat talál az ember, ha a régi, 1945 előtti sajtót olvassa újra. És nemcsak Karinthy és más irodalmi kérdésekben. Korabeli politikai kérdésekben is. Csak ámul az ember, hogy 1945 előtt azt az úgynevezett Horthy-féle diktatúrát milyen keményen bírálták a jobb és a baloldali, a liberális és a polgári lapok egyaránt. És megjelenhettek. De most térek mondandóm és a címben foglalt tétel megközelítésére.

1931. február 13-án, a Pesti Naplóban egy Karinthy-írás mellett olvasható a következő cikk-cím: „Magyarországon nem lehet elválasztani a nemzeti eszmét a valláserkölcsi gondolattól”. Mondta pedig ezt Klebelsberg Kunó egy váci banketten. Aztán azt mondta még Klebelsberg: „Magyarországon a valláserkölcsi és nemzeti gondolat szétválaszthatatlanul össze van fűzve. Ha elválasztjuk a nemzeti gondolatot a valláserkölcsi gondolattól, úgy lejtőre jutunk. Károlyiék piros-fehér-zöld lobogóval kezdték, de hamar lekopott a fehér és a zöld és csak a piros maradt. Olyan politikát akarunk, amelyen haladtak Szent István óta Magyarország nagy királyai és nagy politikusai, akik mindig összekapcsolták a hazafiságot és a nemzeti érzést.” Vagyis akárhányszor megbomlott történelmünk során a hazafiság és valláserkölcs egysége, az ország mindig lejtőre került. Lejtőre került 1919-ben, majd a nyilas rémuralom idején, majd a kommunista diktatúra alatt, a koncepciós perekben, 1956 leverése után a bosszúhadjáratban és a törvényesnek álcázott gyilkosságokban, a Kádár-korszak megannyi atrocitásában.

És ami a legnagyobb baj, a nemzeti eszme és valláserkölcsi gondolat most is napról napra csorbul, az MSZP és az SZDSZ ügyefogyott országvezetése során. Már nem jutunk lejtőre. Azon vagyunk 1945 óta és gyorsuló tempóban zuhanunk a mélységbe. Ha klebelsbergi nemzeteszme és valláserkölcsi gondolat egysége nem csorbul vagy időszakonként nem semmisül meg, jobbára idegen, külföldi behatásra, nincs nyilas terror, nincs magyar holokauszt, nincsenek koncepciós perek, politikai gyilkosságok, 1956 utáni bosszúhadjáratok és nincs MSZP-SZDSZ-koalíciós országrontás, és nemcsak nemzet, hanem népellenes politika sem.