A baloldali kormánykoalíció rosszvoltából téveszmék és kényszerképzetek uralják az országot. Mindjárt itt vannak az 1956-os ünnepségek. A kormány úgy gondolta, hogy élőképekben emlékezik a kommunisták számára sajnálatos, ellenforradalmi eseményekre. Lövetett, veretett, börtönöztetett. Piros vért folyatott a pesti utcán. Ugyancsak balfelől, ennyi ötvenhatos ellenálló, benzinpalackos dobáló még nem volt ebben az országban.

Amivel nekem végül is semmi bajom, mert bizonyára sokan vannak a hivatottak, de kevesen a választottak. De sem hivatottnak, sem választottnak, sem önjelölt hősnek nincs joga felelőtlen kijelentéseket tenni arról, hogy az írók nem írtak a forradalomról és szabadságharcról, úgy mint forradalomról és szabadságharcról 1989 előtt. Az ember azt hihetné, hogy kinyomtatott és több tízezer példányban megjelent műveket nem lehet elmismásolni. Kérem tisztelettel, lehet. Jön egy önjelölt forradalmár Krisztus után 2006-ban, ír egy színpadra szánt jelenetet Kádár és Nagy Imre képzelt diskurzusáról, és rögtön az a kényszerképzete támad, hogy ez az egyetlen mű 1956-ról. Holott én minimum ötöt mondok kapásból – 1989 előttről. Persze ha ezekről a hamis liberális irodalmi kánon nem vesz tudomást, akkor lapít róluk a nemzeti oldal is. Ez ám a lelki rabszolgaság, barátaim. Merthogy az irigység hazánkban még mindig nagyobb úr, mint az elvszerűség. Meg persze a tudatlanság. A téveszmék futótűzként terjednek, s fölperzselik az igazságokat. Az alanyi költő, akiről köztudott, hogy világéletében az MSZMP-hez húzott és az MSZP-hez tapad ma is, elfelejtett kilépni a Magyar Írószövetségből, amikor a liberálisok (a szép vagy rossz emlékű) Aczél György éppen húsz esztendeje megfogalmazott intenciói nyomán kipánikoltak a szervezetből. Valóságos hisztériásan, egymás hegyén-hátán tülekedtek kifelé, mint a rágcsálók a süllyedő hajóról. Nos, a Csipkerózsika-álmából fölébredt, inkább kommunista, mint alanyi költő nemcsak kilépett, hanem le is gyalázta az írószövetséget. És egy lendülettel a Gyurcsány-féle hazugságkánon ellen tiltakozó magyar népet. S hogy teljes legyen árulása, megvédte a kegyetlenkedő rendőröket is. (Éppen akkor, amikor 171 ellen tettek följelentést, és EU-nyomásra kényszeredetten belefogott a kormány a terror-visszaélések kivizsgálásába.) De lemondó nyilatkozata a Népszavában sem kutyagumi. Attól rosszabb. Kijelentette vagy efféle, hogy az írószövetség testületileg kiállt az utcán randalírozó, nyilas zászlók alatt fölvonuló, rendőröket bántalmazó csürhe mellett, ahelyett hogy elítélte volna őket. A költő azért leledzik ama téveszmében, hogy neki joga van ítélkezni élők és holtak fölött, mert mint kinépszavázza magából, ő 1956-ban a monori nemtudommi forradalmi bizottságának volt a tagja. Tisztelem és becsülöm Monort, de csak az nem röhög ezen a kijelentésen, akinek nincs humorérzéke. A kényszerképzet pedig az, hogy ha valakire ráfröccsent egy kis forradalmi sár hajdanában-danában, azt hitte ötven éven keresztül, hogy ő büntetlenül kommunista lehet és odaállhat a szabadságharcot vérbefojtók mellé. Arról a mérhetetlen tudatlanságról nem is szólva, hogy a Haynau-intézeti főigazgató intenciói alapján még mindig nyilas jelképnek nézi az árpád-sávos lobogókat. A sunyi történelemhamisítás miért nem büntetendő cselekmény? Rosszhiszeműsége, rágalomtartalma miatt. Ugyanebben a lyukas hócipőben sántikál az 1956 után halálra ítélt, majd kegyelmet kapott mérnök-politikus is, aki 1989 utáni, átmeneti kommunistaellenessége múltán előbb beült az MSZMP-utód és -leszármazott szövetségese, az SZDSZ parlamenti padsoraiba, majd nem tartván elegendőnek önmaga múltja és mártírsorstársai elárulásának a mértékét, átült az MSZP-hez, nyilván személyes sértődöttségből. Téveszme, beteges kényszerképzet azt hinni, ha valaki 1956-ban bármilyen formában sóhajtott egyet az akkori kommunista diktatúra ellen, annak most joga van megvédeni az új baloldali diktatúrát és a pufajkások rendőrutódait. És ne magyarázzák nekem a mai hencegők, akik benzinpalackba zárták a forradalom szellemét és ki sem engedik onnan, hogy ők mekkora ötvenhatosok és ezért joguk van a szédelgő miniszterelnököt, a kaján gazdasági Osztap Bendert, vagy az egészségügyet széttáncoló fegyverkereskedőt megvédelmezni a „nyilas csürhe” ellenében.