Még mindig van egy temetetlen halottunk. Kádár Jánosnak hívják. Földi pályafutását még mindig nem fejezte be, itt van az evilágban, velünk, közöttünk. De az ország most már el akarja temetni. Végleg, mindörökre. Ezen az őszön neki is fogott a nagy munkának. Amit be fog fejezni. Lehet, hogy néhány hónap alatt lezajlik a hátborzongató gyászszertartás, lehet, hogy még néhány évig eltart, míg vége lesz. De vége lesz. Temetjük Kádárt.

A Magyar Szocialista Párt válaszút előtt áll: Kádár mellé fekszik-e a sírba, vagy legalább diszkréten félreáll, míg mások megteszik, amit meg kell tenni. Más lehetőség nincs. Vagy vele az elmúlás, vagy nélküle az élet.

Látni való, hogy a szocialisták makacsul áltatják magukat. Egyre a démoni Orbán utcára küldött csapatairól vizionálnak. Holott mindnyájan tudjuk, hogy ez nem igaz. A változás az emberek lelkében zajlik – és feltartóztathatatlan. Mert széttört a félelem varázsbilincse, amelybe Kádár és hazaáruló társasága verte a magyarokat 1957 tavaszán. A szocialisták az oldalukon fityegő szabad demokratákkal egyre ebbe a félelembe próbálnak kapaszkodni. Makacsul hiszik, hogy amíg az embereket félelemben tudják tartani (félelemben Orbántól, a Fidesztől, a tüntetőktől, a szomszéd országoktól, a külhoni magyaroktól, a nagyhatalmaktól, bármitől), addig megtarthatják a hatalmunkat.

Csakhogy egyre többen vannak, akik nem félnek többé. Akik ki merik mondani, hogy elegük van. Elegük van Kádár Jánosból, és elegük van az el nem bocsátott légiójából. Elegük van a KISZ-titkárból lett milliárdos politikai ripacsból, aki a szó szoros értelmében benne él a kádári örökségben, elegük a fejhangon sipítozó komisszárnőből, aki az MSZMP KB fizetett cenzorából most a demokrácia védnökének akarja feltolni magát, elegük az aranyvonattal Brüsszelbe avanzsált házasságszédelgőből, aki fél életét az amerikai imperializmus elleni harcnak szentelte, majd egyetlen éjszakán köpönyeget fordítván Amerika leghűségesebb talpnyalójának állt, elegük a bankkomiszszárból, aki személyesen szervezte Magyarország tragikus eladósodását, majd meg a televízió nyilvánossága előtt fenyegette börtönnel a jegybank elnökét, amiért az nem engedett a nemzetközi spekuláció nyomásának – elegük az egész bagázsból, ócska húzd meg-ereszd meg politikájukból, szemérmetlen hazudozásaikból, a nagyhatalmak iránti szervilizmusukból, a nemzet értékei iránti érzéketlenségükből, mohó pénz- és hatalomvágyukból.

Nem a ripacs miniszterelnök őszödi beszédének – nyilvánvalóan szándékos, megtervezett – kiszivárogtatása billentette át a helyzetet. Az csak egy tünet volt, ha még oly otromba is. A fordulópont a tavaszi országgyűlési választás volt, annak felismerése, hogy az a félelem, amelyet Kádár a forradalom leverése után a lelkekbe plántált, még mindig ott munkál. Hogy még mindig többen vannak azok, akik félnek, mint azok, akik nem.

Tudják ezt a szocialisták is. Egyre kapaszkodnak a minden mozgolódástól megijedő, otthon maradó többségbe, hogy az majd újra és újra visszaszavazza őket a hatalomba. Egyre az agresszív kisebbségről papolnak – mintha nem mindig a kisebbség vívná a forradalmakat. Egyre a felfordulás, a bizonytalanság alternatívájaként festik le magukat – holott azon a felforduláson egyedül csak ők veszíthetnek, de az ország nyerhet.

A szocialisták makacsul azt hiszik, hogy a lelkekben a kádári félelem a végtelenségig fenntartható. Ehhez most már az esztelen, törvénytelen rendőri brutalitást is igénybe veszik. Lássuk világosan: a gumilövedékek, könnygázgránátok vagy a kardlapozás nem a tüntetők megfélemlítését szolgálják, hanem az otthon maradottakét. Az MSZP saját szavazóiban igyekszik a félelmet fenntartani. Falra festik az ördögöt, abban bízva, hogy lejön onnan, és nekik szolgál. Ezért kellenek a látványos jelenetek, lovas rendőrök rohama, vízágyúk, véres fejű tüntetők, kiáltozás és csatazaj. Minden erejükkel azon vannak, hogy az emberek fejében a jobboldal és a felfordulás között öszszefüggést teremtsenek. Ezért kellett gumibotokkal ráhajtani a „vadakat” a békés Fidesz-tüntetésre.

Valóságos politikai csiki-csukivá fejlesztették ezt az ördögi játszmát. Ha a jobboldal csöndben tűr, közvetve elismeri, hogy igazuk van. Ha hangosan tiltakozik, azzal igazolja, hogy igazuk van. Minél hangosabb a tiltakozás, annál erősebb a bizonyíték: íme, ezek már megint nyugtalanságot szítanak, már megint felfordulást csinálnak.

De rosszul számítanak. Magyarország ezen az őszön elkezdte lerázni magáról a félelmet. Magyarország Kádárt temeti. Lehet, hogy fél évbe telik, lehet, hogy három-négy évig is eltart. Lehet, hogy békésen lezajlik, lehet, hogy lesz még brutális rendőrroham is. De megkezdődött. És vége lesz. Lehet, hogy egy megerősödő Fidesz éli túl ezt a változást (becsületes ember nem hagyja magára azt, akit igaztalanul támadnak), lehet, hogy a politikai jobboldal részekre bomlik. Lehet, hogy a szocialisták valamilyen formában fennmaradnak, lehet, hogy végleg eltűnnek. A lényegen ez nem változtat. Magyarországon többé nem lesz úrrá a félelem.

Egy külföldi politikus úgy fogalmazott: az 1956-os forradalom az első repedés volt a szovjet rendszer bástyáján. Ami ötven évvel később történt Budapesten, azt az utódok minden valószínűség szerint az utolsó repedésnek fogják majd nevezni.