Mit kaptunk mi odaátról, az elzárkózó, gőgös Európától? Importált járványokat, filoxérát, császári és királyi megtorlást, szabadrablást, dögvészes háborúkat, versaillesi döntést, magárahagyatottságot és szétdarabolódottságot. És végül, legvégül szánalmas adományként egy picinyke déli harangszót. Egy elhaló kongatást a bátorságért és önfeláldozásért. Mert cserbenhagytak, elárultak mindig. Letaposták hidegvérrel nemzeti érdekeink ’48-ban, ’56-ban, ’89-ben és most 2002-ben is. Nem adtak soha semmit annak az országnak, amelynek nem voltak távoli gyarmatai, amely felvázolta az uniós előképeket az Osztrák-Magyar Monarchia során, amely oly sokszor ontott vért, hadakozott nemzetiségeiért, népközösségek szabadságáért. Európa országai egyesültek, megbékéltek, csak mi maradtunk régi határaink közé zsugorítva, megcsonkítva, körülölelve belső ellenséggel. Most is csak hitegettek az előkészítő tárgyalások során. Mézesmadzaggal, elsőbbséggel, kivételezett pozíciókkal, kiemelt pénzügyi támogatással és mindebből semmi sem maradt. Szertefoszlott minden. Károlyi gróf mai vörös örökösei elverték, elkártyázták a történelmi lehetőséget. Ismét megalázkodtak. És most a parolák, a pukedlik, a tárgyalásnak álcázott átverésshow-k után jöhet egyetlen felkínált lehetőségként a választás, a tét nélküli. Úgy megyünk Európába, mintha jönnénk. Mintha sohasem lettünk volna ott, mintha sohasem lettünk volna szerves, kikínlódott részei. Most csatlakozunk, pedig egyesülnünk kellene! Hétrét görnyedt, szánalmas, megalázott koldusként tántorgunk bele az ismeretlenbe. Az alkuk nélkül felkínált lehetetlenségbe. A teljes politikai elit csődje ez, mert képtelen szembenézni hazája valódi érdekeivel, választói akaratával, eltusol és elhazudik minden fontos információt. Most látszik csak igazán, hogy a „rendszerváltás” vízfeje egy köpönyegből bújt elő, egy követ fúj, egy érdeket képvisel. Alázattal megkoszorúzza Trianon elfeledett keresztjét. Másra nincs most szükség.

A nagy semmin túl mit tudunk, tudhatunk erről a csatlakozásról? Mi szűrődött ki ezidáig a tárgyalások hermetikusan zárt ajtaján? Nincs tárgyilagos, őszinte válasz. Jó lesz nekünk! – mondják. Egységes piac készül Amerika ellen, soha többé nem lesz a kontinensen háború – ígérik. Ha mégis, akkor úgy járunk, mint a földre bombázott Szerbia. Azt is jövendölik, hogy feloldódnak a határok. Ám, ha mégsem, úgy schengeni szögesdrótok ereszkednek a szomszédos, szerencsétlen szórványmagyarra. És ígérnek nyakra-főre, ígérnek pénzt, jólétet, gazdagságot, akár a tervgazdálkodó kommunisták. Mert biztosan lesz, aki gyorsan meggazdagszik: elkárhozott politikai elitünk többszörös fizetéssel. Lelkendezik most még a tömeg is, a szerencsétlen. Utazni, álmodni, élni akar végre ő is, odatartozni bármi áron a megterített közös asztalhoz, a jólét bőségtől rogyadozó táljához. Nem sejtik még, hogy mindez szemfényvesztés, jön a fekete leves. Mert akasztott ember házában nem illik kötélről beszélni. Nem ildomos mosdatlan szavakat találni a csatlakozásra alkalmatlan, szétzilált, eladott, tönkretett magyar gazdaságra. Illetlenség beszélni a kényszervállalkozók eljövendő tömeges csődjéről, a minimum 25 százalékos átmeneti életszínvonal-romlás okozta társadalmi traumáról, az elégedetlenségről és a visszatérő kiábrándulásról. Hallgatnak a kivágandó szőlőtőkéről, a parlagföldekről, a kiöntésre ítélt, megsemmisítendő tejről, a kényszervágott állatállományról, a depressziós disznóknak szánt játékokról, a szabványméretű cotongumikról, az idétlen és pedofil EU-bürokratákról. És hallgatni fognak a piacszerző multinacionális gyarmatosításról, az eltüntetett adó- és vámkedvezményekről, a tőkekivonásról, pénzmosásról, a szerencsétlen bérrabszolgasorsról, a tömegember nyáj-alázatáról. Mert nem illik szót vesztegetni a csapás két fő irányára: a nemzeti identitás elvesztésére és a termőföldek elrablására, mert ezek eltörlése és feladása elsődleges uniós feladat. Isten nem Ver haugennel? De igen, ő már kinyilvánította a „nemzet” szó és a koronás címerünk iránti ellenszenvét: felkínálta számunkra az önfeladást, a kegyelemteljes nemzeti EUtanázia, a feltétel nélküli kapituláció lehetőségét. Felkínált néhány milliárdot az agymosásra, a tudattisztításra, a gőzölgő Geszti-kulákra, az EUrázsiai konvenció megteremtésére. Milliárdokat kínál a szocialista zsebekbe vándorló „igen” szavazatokért, az EUfóriáért, nehogy észrevegyük és felismerjük saját érdekeinket.

A négy parlamenti párt tökéletesen egyetért vele. Nem csinálhat mást, hiszen zsákutcában nem lehet tolatni! Egy véleményű országot képviselnek, bólogató Jánosokat, akár a diktatúra idején. Ezért aztán minden „nem” szavazó elkárhozott hülyeségkolonc, nemzetáruló posztfasiszta, árvalányhajas fajmagyar. Meg MIÉP-es! Pedig ebből az egész felülről irányított és megtervezett, pénzen vett szavazáskomédiából egyedül a szocialisták fognak jól kijönni. Egyedül az ő sikerükként fogja kommunikálni a csatlakozás előkészítését és parafálását az idomított sajtó. A másik három szerencsétlen párt statisztaként asszisztál, sikertelenségre van ítéltetve. Ez a posztkommunista lobbi lenyúlt már mindent. Magához ragadta a történelmi közelmúltat, ’56-ot, határnyitást, cölöpjárást, rendszerváltást, szociáldemokráciát és most az uniós belépés sikerét is. Egyedül övék lesz a dicsőség, a hervadhatatlan érdem, a megmásíthatatlanul haladó történelmi lépték. Ha túlgyőzik magukat, ha 60 százaléknál nagyobb lesz a csatlakozás elfogadóinak bódult számaránya, úgy felfokozott kommunikációs stratégiájuk azonnal az előrehozott választásokra irányul. A csatlakozás aláírásának sikerét azonnal átkonvertálnák saját hatalmuk stabilizálására, kormányzati ámokfutásuk meghosszabbítására. Nemcsak a jobboldalt zilálnák szét, de megszabadulnának az SZDSZ-től is. Ismét beteljesedhetne a hazai pártpolitikai tömbösödés, a kétpártrendszer. Szoros eredmény lenne tehát kívánatos, akárcsak a tavaszi parlamenti választások során. A jobboldal felkészületlensége és megosztottsága miatt nagy ára lenne ennek a felülről rákényszerített nemzeti egységnek!

Tömeges „nem” szavazatok esetén ismét működni fog a társadalmi immunrendszer. Elutasításunkkal, kétségeinkkel is akarhatjuk Európát! Meg kell jelennie, artikulálódnia kell annak, hogy így, ilyen lezüllött gazdasági és politikai környezetben, ilyen törvénytelen, illegitim, korrupciós háttérrel most nem kívánunk tagjai lenni a közösségnek. Nem kívánunk tagjai lenni egy kiszolgáltatott, lecsupaszított országgal, olyannal, melyet pufajkások, kémek, spiclik, vamzerek és cenzorok irányítanak. Nem kívánjuk, hogy késő Kádár-kori hidegháborús veteránok írják alá a csatlakozás jegyzékét. Nem kívánunk lesajnált, másodosztályú gyarmatáruként odacsatlakozni, ahol nincs szabad akaraton nyugvó választási alternatíva, ahol eltitkolják a közérdekű információt, ahol döntésképtelen járomlakóknak nézik a lakosságot. Demokratikus keretek között kitüntető figyelmet kellene fordítani az ellenvélemények megszólaltatóinak, az eurorealistáknak, az euroszkeptikusoknak, a kétkedőknek és kérdezőknek a hangjára, azokéra, akik nemcsak rózsaszín EUtópiát képviselnek. Mert lehet, hogy sok részletkérdésben igazuk van. Fel kellene figyelnünk arra, hogy miért éppen Rácz Sándor, az ’56-os Munkástanácsok vezetője képviseli legmarkánsabban az ellenzők táborát. Ő, a 70 éves élő legenda, akinek erkölcsi és politikai tisztességéhez és hitelességéhez kérdés sem férhet. Ő van ismét ott, a barikádok első soraiban. Azért Ő, mert sem 1956, sem az úgynevezett rendszerváltás nem zajlódott le, nem fejeződött be. A nemzeti függetlenségről, önrendelkezésről, a szuverenitásról nem mondhatunk le semmiféle álságos, kartellbe tömörülő libero-szocialista felszólításra. Nem akarunk mindenáron a világ proletáraival egyesülni! Ne akarjunk még egyszer „munkás ökör hatökör, oda szavaz, hova köll” kezdetű csasztuskákat.

Bármennyire szeretnék is egynéhányan, nem mondhatunk le nemzeti önépítkezésünkről, történelmünkről, kultúránkról, identitásunkról, arról, ami oly színesen és szervesen kapcsolódik az anyaföldhöz.

Ezért kérem, ne essünk EUfóbiába, ne uralkodjon el rajtunk a nEUrózis és ne kiáltsunk észtveszejtő boldogsággal hEUrékát! Gondolkozzunk felelősen, hiszen döntésünk hosszú évtizedekre szól, kihat az elkövetkezendő generációra. Ne higgyünk senkinek, ne higgyünk önző, saját zsebre dolgozó pártérdekeknek, maffiózóknak, farizEUsoknak, csak saját, eddigi keserű tapasztalatainknak. Informálódjunk minden oldalról, bármilyen nehéz is, mielőtt a szavazófülkék magányába lépnénk. Ne feledjük, hogy nincs középút, most csak kétféle döntés születhet. Most mindenféle rálegyintő passzivitás az „igeneket” segíti. A magyar politikai elit ebben a kérdésben is becsődölt, még a demokrácia adta lehetőségekkel sem tud mit kezdeni, nem képviseli, csak saját magát.

Most Önökön a sor, a rendszerváltozatlanság, a sors- és hontalanság elszenvedőin. A jövő az Önök kezében van! Ne hagyják magukat mindörökkön-örökké átverni, Pató Pálra, Pongóra, Péterre venni! Nincs jó döntés, de egyiket meg kell hozniuk! Tagok legyünk vagy szabadok! Európa pedig várjon addig még egy kicsit, amíg hiteles, őszinte és tisztességes polgári kormányzatunk nem lesz, hiszen mi is vártunk már rá eleget. Tavasszal tegyük szorossá az eredményt.

Egyék meg a szocialisták azt, amit főztek! Féltünk Európa, jobbat érdemelnél…

(A szerző az Inconnu művészeti csoport tagja)