1. Az ember Isten partnere, társa mind a legjobban, mind a legrosszabban. Mindketten közösen alkotnak. Isten nincs sem fölöttünk, sem rajtunk kívül, sem az érzeteinken túl. Nem az a fontos, hogy higgyünk Istenben, hanem az, hogy úgy cselekedjünk, hogy Ô hihessen bennünk. Őt kell megtalálnunk és azonosítanunk magunkban, olyannak kell mutatkoznunk, mint amilyen Ô. A test és a lélek egy és ugyanazon dolog. Egyiket a másikra visszavezetni vagy egymással szembeállítani ezeket a fogalmakat: a szellem ugyanazon betegsége. Az az Isten, aki nem úgy viselkedik, ahogy jogosan elvárhatjuk tőle, megérdemli, hogy eltaszítsuk; feltéve, hogy az, aki megtagadja, a legjobbat adta önmagából.

2. Nem elég, hogy az ember megszületik, még meg is kell „teremteni”. A megteremtés a születés után következik; az ember csak önmaga által lehet „megteremtve”, így adva önmagának lelket. Eckhart Mester „önteremtésről” (Selbstschöpfung) beszél: „Én voltam önmagam oka, ott, ahol önmagamat akartam és semmi más nem voltam. Az voltam, ami akartam, és az, ami akartam, az voltam én.” Az Eddában (Hávamál, v) Odin képe: önmaga önmagának áldozva. Egy nép kultúrát alapít, amikor önmaga okává válik – csakis önmagában (a hagyományában) találja meg az örök újdonság forrását. Ugyanígy az ember: önmagában kell hogy megtalálja önmaga okait és az önmagán való túllépés eszközeit. (A dekadens államfő: az, aki másvalakitől nyeri tekintélyét, másból, mint saját elve transzcendenciájából.)

3. Az erény nem egy módszer, amely valamiféle végső célhoz kapcsolódik, hanem önmaga a saját célja – a saját jutalma. A belső meghódítás vagy önmagunk meghódítása: minden keresés és minden hódítás kiindulópontja. És először is az animus és az anima kölcsönös elismerése és újrafelfedezése. Az embernek önmagán kell alapítania egy szuverén birodalmat. Önmagának kell saját tárgyának lennie. Engedelmeskedni a bennünk lévő Úrnak ugyanabban a pillanatban, amikor parancsolunk a bennünk lévő rabszolgának. Meg kell találnunk a helyes középutat.

4. Nem elég csak önmagunknak lenni. Az kell, hogy azok legyünk, amik lehetünk – építkezzünk annak az eszménynek a függvényeként, amit magunkról kialakítunk. Sohase legyünk önmagunkkal elégedettek. Előbb önmagunkat akarjuk megváltoztatni, mielőtt a világot akarnánk megváltoztatni. Inkább a világot fogadjuk el olyannak, amilyen, mint hogy magunkat fogadjuk el olyannak, amilyenek vagyunk. Fejlesszük magunkban lehetőségeink közül azokat, amelyek jellegzetesen emberivé tesznek bennünket; és amelyek jellegzetesen önmagunkká tesznek bennünket. Az erős akarat lehetővé teszi számunkra, hogy azok legyünk, amik akarunk lenni – nem számít, hogy mik voltunk. Az akarat legyőz minden determinizmust, még a születését is, feltéve, hogy tudunk akarni. És először is műveljük a belső energiát, ezt az energiát, amelynek „a hangya ugyanúgy a bizonyítékát adhatja, mint az elefánt” (Stendhal) – és ami lehetővé teszi, hogy azok legyünk a télben, ami által visszajön a tavasz.

5. Tűzzük ki a saját normánkat – és tartsuk hozzá magunkat. Önmagunkból vegyünk törvényt, azzal a fenntartással, hogy nem változtatunk rajta. (Ami nem zárja ki, hogy új dimenziókat adjunk a választott perspektívának.) Ne engedjünk, ne hajoljunk meg, folytassuk, még ha nincs is ok a folytatásra. Legyünk hűek az elárult ügyekhez, legyünk hűek azokért, akik nem voltak azok, és azokhoz is, akik már nem azok. Védjük meg mindenki ellen és önmagunk ellen azt az eszmét, amit önmagunknak alkotunk a dolgokról és amit szeretnénk önmagunkról önmagunknak alkothatni.

6. Ne vegyünk „birtokba” másokat, csak miután már „birtokba” vettük önmagunkat: az önmagunkon való kényszer a többiek kényszerítésére való jog első feltétele. Ugyanígy: elviseljük kortársainkat, miután már elviseltük önmagunkat. A minőségi embernek először is önmagával szemben vannak követelményei, az átlagembernek csak másokkal szemben (Konfucius). A hatalomnak a felsőbbrendűségen kell alapulnia, és nem fordítva. Azoknak, akik irányítanak, joguk van birtokolni, de azoknak, akik birtokolnak, nincs szükségképpen joguk irányítani. A minőségi ember túl van a despotizmusokon: a saját módszereivel uralkodik az uralkodókon. „Az új nemesség szükségképpen szemben áll mindazzal, ami csőcselék és despota” (Nietzsche). Minél magasabbra hágunk, annál magányosabban haladunk: annál inkább önmagunkra kell számítanunk. Akik felül vannak, felelősek azokért, akik lent vannak: válaszolniuk kell elvárásaiknak; nincsenek „előjogaik”, csak annyiban, amennyiben valóban tehermentesíthetnek bennünket – ellenkező esetben minden lázadás igazságos. Kövessük szabadon azokat, akik felülmúlnak bennünket: legyünk büszkék rá, hogy találtunk egy Urat (Stefan George). Az alávetettség ellentételezése nem az uralom, hanem a védelem. Jogunk van engedelmeskedni és kötelességünk parancsolni (magunknak) – nem pedig fordítva. Proklamáljuk a jogok birtoklásának a kötelességét – és a kötelességek birtoklásának a szép jogát.

7. A világ felmérhetetlen tragédia. Minden létezés tragikus, minden állítás tragikus. A világ egy káosz – de lehet neki formát adni. Mindannak, amit teszünk, nincs más értelme, csak az, amit adunk neki. Ellentételezésként minden kihat mindenre. Legkisebb tetteinknek következménye van az univerzum legeldugottabb részeiben. A rossznak nincs pozitív létezése. Csak egyszerű korlátozása annak, ami bekövetkezik – a forma korlátozása, amit a lények adnak a világnak. Tiszta, örök tagadás.

8. Megérdemeljük mindazt, ami történik velünk – egyénileg és kollektíven. Egy bizonyos küszöböt átlépve nincs szerencse, sem véletlen: ellenfeleink ereje végső soron csak saját gyöngeségeinkből ered. Következésképpen nemcsak el kell fogadni, hanem akarni is kell azt, ami bekövetkezik. Akarni kell azt, ami bekövetkezik, ha már nem tudtuk megakadályozni, hogy megtörténjen. Ez nem beletörődés, hanem saját szabadságunk megőrzése. Amor fati: az egyedüli cselekvési mód, amikor már nem cselekedhetünk. Sztoicizmus: az egyedül lehetséges magatartás, amikor a többi már nem az. Tegyünk úgy, hogy amire nem lehetünk hatással, az ne lehessen hatással ránk (Evola).

9. Kezdetben volt a tett. A nagy és erős dolgoknak nincs létokuk; ezért kell őket megtenni. (De mindaz, ami oktalan, nem szükségképpen nagy és erős.) A tett a fontosabb, nem az, aki végrehajtja; a küldetés a fontosabb, nem az, aki betölti. Az individualizmus ellen – egy aktív személytelenségért. Az, amit meg kell tenni, nem magyarázható oksági fogalmakban. A nemesség hallgat.

10. A becsület: sohasem vétkezni a magunknak szabott normák ellen. A kép, amit magunknak készítünk magunkról, nyilvánvalóan attól a pillanattól kezdve válik igazzá, hogy alkalmazkodunk hozzá. Akkortól akár „kép”, akár „valóság”, kevéssé fontos; a két fogalom összemosódik. Az idea testet ölt: ez a logos valódi megtestesülése. Minden ígéret kötelez, semmilyen körülmény nem old fel. Büszkék lehessünk önmagunkra: a legjobb módszer, hogy ne kelljen szégyellnünk másokat.

11. A stílus maga az ember. A liturgia többet számít, mint a dogma. A szép sohasem rossz. Többet ér jól csinálni középszerű dolgokat, mint rosszul csinálni kiváló dolgokat. Az a mód, ahogyan a dolgokat tesszük, többet ér, mint maguk a dolgok. Az a mód, ahogyan eszméinket éljük meg, többet ér, mint ezek az eszmék. Az a mód, ahogyan élünk, többet ér, mint az, amit átélünk – és néha többet, mint az élet. Több egyszerűség, mint modorosság, faragatlanok vagyunk; több modorosság, mint egyszerűség, mesterkéltek vagyunk; ugyanannyi modorosság, mint amennyi egyszerűség, ilyen a minőségi ember (Konfucius).

12. Nietzsche: „Ki nemes? – Megkeresni azokat a helyzeteket, amelyekben attitűdökre van szükségünk. Ráhagyni a boldogságot a többségre, ezt a boldogságot, amely lelki béke, erény, kényelem, merkantilizmus angolszász módra. Ösztönösen keresni a súlyos felelősségeket. Tudjunk magunknak mindenhol ellenségeket csinálni, a legrosszabb esetben önmagunkból egyet.”

13. Elébe helyezni a kötelességünket a szenvedélyeinknek; a szenvedélyeinket az érdekeinknek. Végrehajtani „jó tetteket”, hogy elnyerjük az üdvözülést, hogy bejussunk a Paradicsomba stb., ez még mindig csak az érdekeink szolgálata. Tegyük azt, amit kell, ne azt, amit szeretünk. Ez azonban tanulást igényel: az embernek szabályokra van szüksége, hogy felépítse önmagát – mert a végtelenségig alakítható. A munka mint szolgálat, a feladat mint sors.

14. Megvalósítani és szünet nélkül újraalkotni az eshetőségek és elvek átélt harmóniáját. Úgy kell tenni, hogy a cselekedetek megfeleljenek a szavaknak. Az az ember, akinek a szavai túlhaladják a tetteit, nem jobban ura önmagának, mint az az ember, akinek a tettei túlhaladják a szavait. Az őszinteség nem az igazság kimondása, hanem a teljes, hátsó gondolatoktól mentes csatlakozás mindahhoz, amibe belefogunk.

15. Nem kell bűnbánatot tartani, de a leckéből tanulni kell. Mindent el kell követni, hogy ne tegyünk rosszat. Ha rosszat tettünk, ne próbáljunk mentegetőzni. Az önigazolás nem más, mint az önmagunktól való menekülés. A megbánás nem a hiba eltörlését célozza, hanem a lelkiismeretünk megnyugtatását. Jót adjunk a jóért, igazságot a rosszért. (Ha jót adnánk a roszszért, mit adnánk a jóért – és mit érne ez?)

16. Sohasem megbocsájtani; sokat felejteni. Sohasem gyűlölni; gyakran megvetni. Plebejus érzelmek: a gyűlölet, a neheztelés, az érzékenység, a hiúság, a fösvénység. A gyűlölet, amely a megvetés ellentéte, a neheztelés, amely a feledés ellentéte, az érzékenység és a hiúság, amelyek a büszkeség ellentétei, a fösvénység, amely a gazdagság ellentéte. Mindezen érzelmek közül a ressentiment a legmegvetendőbb. Nietzsche: „Közel a legmegvetendőbb ember ideje, aki többé már önmagát sem lesz képes megvetni.”

17. A haszonelvűség ellen, amelynek éppúgy vannak emberei, mint hadseregei. Azok a csapatok, amelyeknek ahhoz, hogy jól harcoljanak, tudniuk kell, hogy miért harcolnak, már középszerű csapatok. Létezik még lentebb: azok a csapatok, amelyeket meg kell győzni arról, hogy az ő ügyük a jó. És még lentebb: azok, amelyek csak akkor küzdenek, amikor esélyük van a győzelemre. Amikor az embernek bele kell fogni valamibe, csak másodlagos módon foglalkozzon azzal, hogy vajon a vállalkozás sikeres lehet-e vagy sem. Nem elég azonban anélkül vállalkozni, hogy biztosak lennénk a győzelemben, még akkor is vállalkoznunk kell, ha biztosak vagyunk benne, hogy vesztünk – mert biztosak vagyunk a vereségben: mert hűnek maradni a magunknak szabott normákhoz, akkor az egyedüli illő módszer a bajból való kilábolásra. Gondoljunk a „pompei katonára” (Spengler). És Regulus példájára is. Úgy akarni tenni, mint az ellenfél, azzal az ürüggyel, hogy neki sikerült, ezzel olyanná válunk, mint az ellenfél – nem különbözünk tőle. Hitványság van ott, amikor azt kérdezzük (magunktól), hogy „mire szolgál”, „mennyit jövedelmez”, „mi késztet bennünket arra, hogy megtegyük”. Megpróbálni mindenáron megőrizni az életet, amit mindenképpen el fogunk veszíteni – az élő kutyák és a halott oroszlánok apológiája -, íme egy szép kis abszurditás.

18. Az erény éppúgy, mint a hiba, csak egy elit osztályrésze lehet. Az önuralom ugyanazon képességét követelik meg; kevésbé következnek a „morálból”, mint a tiszta akaratból. Valami megtételének a szabadsága mindig együtt jár ezzel a valamivel szembeni szabadsággal. Más szavakkal, csak azokat a dolgokat kell akarni, amelyekről képesek vagyunk lemondani is. Julius Evola: „Megtehetsz valamit, amennyiben tartózkodhatsz is attól, hogy megtedd. (…) Akarhatsz valamit – és megszerezheted -, amennyiben arra is képes vagy, hogy lemondj róla”.

19. Ne próbálj meggyőzni, próbálj inkább felébreszteni. Az élet abban talál értelmet, ami több, mint az élet – de nem az életen túl. Ami több, mint az élet, az nem szavakban (és szavak által) fejeződik ki, hanem néha érződik. Előnyben részesíteni a lelket a szellemmel, az életet az ésszel, a képet a fogalommal szemben.

20. A lelkesültség „erkölcsi” szabályként szolgálhat, feltéve, hogy a létezés lényegi kapcsolataként nem az emberek egymás közötti, hanem az ember és az univerzum közötti kapcsolatot tesszük. (Az egyedüli módszer a fenti világhoz való csatlakozásra az, hogy hozzá hasonlatosan építsük fel magunkat.) A nagy államférfiak azok, akiknek köszönhetően a népek lelkesülten gondolkozhatnak.

21. A jelen aktualizál minden múltat, potencializál minden jövőt. Elfogadni a jelent, a pillanat ujjongó beteljesítése révén, ez annyi, mint ugyanakkor élvezni tudni minden pillanatot. Múlt, jelen és jövő a történelmi folyamat minden pillanatának adott, egyformán aktuális perspektívák. Végleg szakítani kell a történelem lineáris felfogásával. Mindaz, amit teszünk, kötelezi azt, ami már bekövetkezett, ugyanazon a címen, mint azt, ami (újra) be fog következni.

22. Az élet célja: valami fontosat tenni önmagunk és a halál közé. A korszak éppúgy, mint a társadalom megakadályozhatnak ebben bennünket. Két módszer a társadalom megőrjítésére: túl sokat követelni, nem eleget ajánlani. Ez az emberek szerint pontosan ugyanaz lehet.

23. Magány. Tudni kell a sarkcsillag pártjához tartozni: ez az, ami a helyén marad, amikor a többiek folyamatosan forognak. A béke a mozgás középpontjában van (Jünger) – a kerék tengelyében. Gondozzuk magunkban azt, amit a minőségi ember megingathatatlanul megőriz minden helyzetben: a konfuciánus jent, az árják purusháját, a rómaiak humanitását – a létezés belső magját.

24. Nincs igazi szeretet, kegyelet és tisztelet, csak a gyermeki szeretet, kiterjesztve az ősökre, a származási vonalra és a népre. Mikor Jézus kijelenti, hogy József nem az igazi apja – hogy ő az Egyisten fia, minden ember testvére -, megkezdi az apaság megtagadásának folyamatát. Elhalt őseink nem haltak meg szellemileg és nem is mentek át egy másik világba. Mellettünk vannak, láthatatlan és zajos tömegben. Addig vesznek körül bennünket, ameddig emléküket megörökítik a leszármazottaik. Ezáltal igazolódik az ősök kultusza – és nevük tiszteletben tartatásának kötelessége.

25. Minden minőségi ember testvér, nem számít a nép, az ország és az idő.

(Fordította: Gazdag István)