A manapság divatos Európa-mítosz – egy profán irányultságú, profán találmány – a közhiedelemmel ellentétben nem a kereszténységben gyökerezik, hanem az antikvitásban, a Római Birodalomban. „Európában pedig egyedül a kereszténység nem antik.” (Apollinaire) A Római Birodalom teremtette meg mindmáig egyedülálló (!) és tartós módon e térség egységét. Ezért is ostobaság a vasfüggöny megszűnése óta Európa újraegyesítéséről beszélni. Ilyen sohase volt. Pontosabban, egységes Európa csak akkor volt, amikor még nem létezett se Európa-mítosz, se Európa-tudat, „csak” római, Romulussal, Remussal, az anyafarkassal, majd kiegészülve a császárkultusszal. Jellemző, hogy európéereink úgy nyúlnak vissza az antik múltban létezett politikai és jogi struktúrához, hogy annak szellemi és morális alapjait jelentő mítoszait nem igénylik, hanem egyenesen tiltják! Tanulságos, hogy Európában hivatalosan mindenhol vakvágányra állították az őstörténet-kutatást, a régmúlt(?) idők tanulmányozását. E téren csak a zűrzavar fokozása a fontos és a hivatalos tudomány mezében tetszelgő elhallgatás, hazudozás. Európának ez a mai, erőszakot se nélkülöző egységesítése, uniformizálása – a multik érdekei mellett – nem más, mint zsugorodó, kifárasztott, kivérzett, de élveteg népek vágyódó összebújása a biztonságosnak vélt meleg akolban. Miközben „intra muros” (Határ Győző) nosztalgikusan hiszik, hogy határaikat a ledönthetetlen limes és harcos légiók védik.

Korunk hemzseg az új, profán mítoszoktól, amelyek nem spirituális gyökerű rendet közvetítenek, hanem pillanatnyi politikai érdekeket abszolutizálnak, dogmásítanak. Ilyen profán mítosz a szocializmus, a liberalizmus, a demokrácia, a jogállam, az egyenlőség, a haladás, a nemzetközi terrorizmus, a globalizmus, az Európához csatlakozás stb. Ezeket politikailag inkorrekt kérdésessé tenni, de illik vakon hinni bennük. Értelmezői pedig csak az arra hivatottak, kijelöltek lehetnek. Miközben már készülődik az új, „törvényesített” mítosz, a holokausztdogma. „Mert ha a rész univerzalitásra törekszik, akkor születik a dogma.” (Kemény Katalin) Alapjául szolgálva egy holokausztegyháznak. Amivel már itt hadonásznak a komisszárjai. Valóságos eredendő bűnt csinálva a második világháború egyik „részletkérdéséből” (Jean-Marie Le Pen), és újabb szöget verve a haladás és a humanizmus nevében a szabadság, a szabad gondolkodás – Európa legfőbb vívmánya – koporsójába.

Az igazi mítoszt a profántól (a politikai ötletektől) elsősorban az különbözteti meg, hogy az előbbi élteti és gyarapítja a közösséget, az utóbbi gúzsbaköti, pusztítja, életerejét elszívja. E csinálmányok idővel – némelyik már összetákolásakor – rendre lelepleződnek, mint nyilvánvaló hazugságok. De abban biztosak lehetünk, hogy még tőlük való megtisztulásunk előtt előállnak kiagyalói egy új, tetszetős és szintén megbéklyózó hazugsággal. Abban is különböznek e hazugságok a mítosztól, hogy mindig sohasem volt szépet és jót ígérnek, s a szívhez szólnak, nem az értelemhez, udvarolnak, az emberi hiúságra építenek. Ezért is van ezeknek hamar oly sok híve a tömegek körében. Joggal kérdezi Ramón Gómez de la Serna: „Mindig meglep, hogy a szív balra van. Nem lenne kevésbé törékeny, ha jobbra lenne?” A mítosz szerinti megfelelés, az imitatio dei viszont gyakran jár súlyos következményekkel, kötelezettségekkel. Gondoskodó szemléletű társadalmunkban, a „felvilágosult bamba tömeg” (Botho Strauss) világában, mikor mindenki

csak a jogait s nem a kötelességeit szajkózza, népszerűtlen perspektívát kínál. Aztán csodálkoznak a csalódott hívők, amikor kiderül, hogy „a program minél humánusabb, a hóhér annál bestiálisabb.” (Hamvas Béla) Vagyis, ha hatalomra kerülnek a profán mítoszgyártók, akkor rögtön kimutatják igazi természetüket.

A magyarságot teremtő mítoszoktól (turul, csodaszarvas, vérszerződés) Vajk-István fosztotta meg a nemzetet, miközben másikat adott helyettük. A Szent István-mítoszra Trianon mért halálos csapást, s azóta nem is több nosztalgiázásnál. A mítosz megtagadása vagy kicserélése az első és legfontosabb lépés egy nemzet elpusztításához, mert eltéríti azt az őt teremtő és éltető gyökerektől, beteljesítendő céltól. Az idegen mítosz más, nem nemzetérdekű irányba viszi a nemzetet. Megszűnik létének öncélúsága, és idegen célokat követ. A magyar történelem sok példája jól mutatja, hogy az idegen mítoszt hiába tette magáévá a nemzet, annak beteljesítésre való törekvése gyakran volt ellentétes mind az örök, mind a konkrét nemzeti érdekkel. Minden ilyen esetből tovább gyengülve kerültünk ki. Vagyis egy idegen mítosz, mely annak teremtő népét élteti, másra „átruházva” annak kárára válik.

Egy nemzet megújulásának, gyarapodásának alapja: vissza (vagy előre) az éltető, közösségi célt adó mítoszhoz. A nemzet érdekében tehát elsősorban nem lakáshitelekben és megemelt gyesben kell gondolkodni. Az alternatíva az, hogy vagy van éltető saját mítosz, vagy marad az egyre gyorsuló pusztulás, s végeredményként: a halál. A fordulat megtétele sohasem késő. Nekünk ráadásul igen jó lehetőségeink vannak, csak élni kell vele. „Minden nemzet első és fő feladata, hogy mítoszt teremtsen magának és abban éljen. A magyar nemzet mítosza már régen él, s abban különbözik minden más alkotástól, hogy nem a képzelet szüleménye, hanem valóság. Ez a mítosz a magyar őstörténet.” (Alfred Rosenberg)