Mióta hatalomra jutott az olajgyilkosok csapata – imperialista újkonzervatívok és keresztény fundamentalisták, a katonai-ipari komplexum képviselői és a texasi olajlobbi tagjai -, amelynek George W. Bush a szóvivője, az előremenekülést választották. Nyakig eladósodva, az ipari és kereskedelmi recesszióba merülve, gazdaságilag a világ maradékától függve csak egy módszer maradt számukra globális uralmuk tartóssá tételére: a háború. Innen ered ez az új „busherie” – az első nagy bűncselekmény a XXI. századi emberiség ellen, amely a második világháborút követő időszakban a nemzetek közötti kapcsolatokat szabályozó nemzetközi jogrendszer végét jelzi.

Beléptünk abba, amit Ulrich Beck teljes joggal nevezett a „kockázat társadalmának”. A kockázat más, mint a veszély. Miközben a veszély azonosítható és lokalizálható, addig a kockázat diffúz és mindenütt jelenlévő. A kockázat társadalma a kockázat fogalmában gondolja el önmagát. Ez egy olyan társadalom, amelyben a félelem uralkodik, amely agyrémeket szül. Ebben a társadalomban, amelyben a barátot és az ellenséget első látásra többé már nem lehet megkülönböztetni egymástól, amelyben a fenyegetés mindenhol ott van, mindenki potenciális veszéllyé válik. Ezért uralkodik a hisztéria.

Tegnap azt mondták, hogy a kormányzás annyi, mint előre látni. A kockázat társadalmában kormányozni annyi, mint megelőzni. A „MacWorld” újmessianisztikus zelótái megelőző háborút indítottak Bagdad ellen. De minek a megelőzésére? Nyilvánvalóan nem az „iraki fenyegetésére”. „A végső érv egy biztonsági rend bevezetése, a népek általános semlegesítése egy végső eseménytelenség alapján. Valamiféleképpen a történelem vége, de egyáltalán nem a győzedelmes liberalizmus, sem a Fukuyama-féle demokratikus beteljesülés jele alatt, hanem a minden lehetséges eseménynek véget vető preventív terror alapján”, írja Jean Baudrillard.

Nem hivatkozhatván többé az állítólagos „szovjet fenyegetésre”, az Egyesült Államok tettei igazolására és hatalma törvényesítésére egy új madárijesztőt talált ki, amely alkalmas a gyönge jellemek elcsábítására: az iszlám-arab-terrorista madárijesztőt. A saját hasznára instrumentalizálja a manapság mindenhol terjesztett iszlámgyűlölő delíriumot, amely reakcióképpen egy ugyancsak azonnal instrumentalizált zsidógyűlöletet termel ki az arab világban és az európai metropoliszok (főleg bevándorlók lakta – a ford. megj.) „külvárosaiban” egyaránt. A fóbiák felcserélődnek, torz szövetségeket szülve, az aktuális események által egymást felülmúlva.

A terrorizmus győzelme, hogy megteremtette azokat a feltételeket, amelyek között a világ leghatalmasabb országai maguk is az állami terrorizmushoz folyamodnak. Az eredmény egy planetáris polgárháború: a véget nem érő, békeidőben folyó háború. Az amerikaiak azzal dicsekednek, hogy nem felejtették el Hobbes leckéit, de ahhoz térnek vissza, amit Hobbes természetes állapotnak hitt: mindenki háborúja mindenki ellen. Hogy megelőzzék a polgárháborút, amit ők maguk váltanak ki, hogy kivédjék az Új Nemzetközi Rendetlenségből következő káosz következményeit, a biztonság biztosításának ürügyén egy hálószerű leviatánt hoznak létre, amely a technológiai és katonai vadságon alapul, valamint a testek és gondolatok teljes felügyeletén, véget vetve a szabadságjogoknak.

Franciaországban a hisztéria, amely a legutolsó elnökválasztást jellemezte, a társadalmi kapcsolatok növekvő hiszterizációjában folytatódik tovább. Jakob Burckhardt már 1880-ban leleplezte a „rettenetes leegyszerűsítőket”. Georges Bernanos, időben közelebb hozzánk, kifejezte undorát a „kis bunkók” iránt. Manapság az önmagára hivatkozó nárcisszizmus uralkodik az egymással legszembenállóbb körökben. Minden ürügy a kirekesztésre. A másik a legjobb esetben is csak egy eltávolítandó zavaró körülmény, a legrosszabban egy elpusztítandó ellenség, egy eltörlendő maradvány. A sértés retorikája, a görcsös jelszavak, az apokaliptikus próféciák helyettesítik a meggondolt elemzést. Egyes körökben, amelyekben a radikalizmust összetévesztik a szélsőségességgel, odáig jutottak, hogy már csak azon vitatkoznak, kit kell a leginkább gyűlölni.

Az intellektuális életben a kiátkozás és a sértegetés hasonlóképpen helyettesíti az érvekkel alátámasztott konfrontációt. 2000 szeptemberében a Le Figaro vizsgálatot indított a „Lehet-e még vitatkozni Franciaországban?” tematikában. Majdnem mindegyik megkérdezett személyiség nemmel válaszolt. Az intellektuális „vita” többé már csak felhívásokat jelent az egészségügyi záróövezetre vagy a leleplezésekre. Legutóbb annak a szürrealista látványnak lehettünk a tanúi, hogy az Emberi Jogok Ligájának elnöke „szofistáknak” minősítette a totális szólásszabadság híveit. „Egy szabad államban helyénvaló, ha mindenki azt gondolja, amit akar és azt mondja, amit gondol”, mondta Spinoza. Ennek vége. Ma üldözik a szót és az írást, a gondolatot és a hátsó gondolatot, a kimondottat és a nem kimondottat. A hisztéria a szikofanták hatalomra kerülését favorizálja, de sohasem azért denunciálnak, mert hisznek valamiben. Azért lepleznek le, mert szeretnek leleplezni. A szikofantáknak a vérükben van a leleplezés. Még egymás között is denunciálnak. Ernst Jünger „szarvasgombás disznóknak” nevezte a Gestapo segítőit. A disznók még mindig itt vannak, még ha nincs is már szarvasgomba.

Mindezen hisztérikus fellépés közös pontja a világ kettévágása. Ahogy Bin Laden, a nagyon ájtatos Bush is Isten nevében öl. Végre akarván hajtani a Rossz kigyomlálását a „világ maradéka” ellenére, ágyúlövésekkel akarván exportálni a Jót, megadja a hangnemet. Egyre több olyan embert látunk, mint amilyen ő, akik csak két kategóriát akarnak elismerni: mi és a többiek. A többiek a rosszak, mi vagyunk a jók. „Aki nincs velünk, az ellenünk van”, ami azt jelenti, hogy többé már nincs kívülálló, nincs lehetséges megbékélés az ellenséggel. Ami eltűnik, az az ördögi kívülállóságot elutasító objektivitás dimenziója. Ezt üldözik a dühöngő frakciók. „Mindig jön egy olyan pillanat a történelemben, mondta Albert Camus, amikor az, aki ki meri mondani, hogy kettő meg kettő négy, halállal lakol.”

(Fordította: Gazdag István)