Európában teljes a kormányok és a kormányzottak közötti szakadás. Az előbbiek úgy gondolják, akkor sem érdemes egyetérteni a tüntető tömeggel, amikor igaza van. E tömeg meg éppen annyira intelligens csak, hogy legközelebb is e háborúpárti politikusokra fog majd szavazni. Ennek ellenére az a lényeg, hogy megdőlt a huntingtoni tétel. Így újra beköszönt majd a történelem vágyott végének szép új világa – rebesgetik az arra vágyók. Akarják e csodát, ezért hiszik: így van, így lesz. Ezért is folyik nagy ütemben az európai társadalmak nemcsak fegyverek általi, de szellemi és erkölcsi demilitarizálása is. Sokan nálunk is győzelemként élik meg a kötelező katonai szolgálat várható megszűntét. A fegyveres kiképzés lassan már csak kommandósok, testőrök, vagyonőrök kiváltsága lesz. Vagyis valójában csak a potenciális és tényleges terroristák kiképzése fog folytatódni. Jelenleg Taszáron is ez történik tolmácsképző fedőnéven.

Az európai nemzetek nem látják, hol húzódnak a létfontosságú frontvonalak. Ellenség- és érdekfelismerő képességük nulla. Nem tudják, a lefegyverzés helyett valójában a társadalom teljes, legalább kézifegyver szintű kiképzése és felszerelése lenne szükséges, tekintettel a megváltozott háborús stratégiákra és a felfordulásokkal fenyegető jövőre. A háború ellen felvonulók megigazult, kissé bárgyú arca, a parttalan megértés, szeretet hirdetésének igazi oka e nihilista tömeg vágya a nyugalmas, hedonista életvitelének további zavartalan folytatására. Ez az egyetlen cél, amiért még mozgósíthatók.

Huntington tétele a civilizációk leendő harcáról megbukott? Ez azért sem igaz, mert például az „euroatlanti népek” még el sem jutottak e helyzet felismeréséig se, de talán pontosabb úgy fogalmazni, hogy atomizált, túlhajtott individuális létformájuk miatt egyre kevésbé fogékonyak rá. Amerika e mostani háborúja valóban nem a nyugati civilizáció és az iszlám összecsapásának egy újabb fejezete. Jelenleg Amerika csak önmagáért és életképtelen kis védencéért (Izrael) háborúzik. (Ezért talán a tiltakozók is ösztönösen érzik, hogy ez nem egy huntingtoni helyzet.) Amerika imperialista céljai érdekében Európát szívesen belesodorná egy felőle akár civilizációsnak is nevezhető összecsapásba. Azonban e jelenlegi konfliktusban olyan célokért pusztulnánk el, melyekhez semmi közünk. Törökország állítólagos fenyegetettsége is csak ezért a belesodortatásért kap akkora publicitást. Európa országai a jelenlegi helyzetben sajnos nem többek akaratgyenge csatlósoknál vagy elképzelés nélküli renitenskedőknél. Európa jelenlegi elitje nem képes érdekeit megfogalmazni, igényeit érvényesíteni, vezetni. Már csak jól és békésen akar élni, ennek árát pedig mással akarja megfizettetni. E réteg életképtelenségének láttán jogos Emil Cioran ingerültsége és kifakadása még az elit kérdésének felvetésével kapcsolatban is: „Ha valaki az elitről beszél, tudom, hogy kreténnel van dolgom.”

Magyarországon se jobb a helyzet. A kormánykoalíció minden tettében szimplán csak hazaáruló, de az ellenzék is simliskedik NATO- és EU-ügyekben. A koalíció legalább nyíltan vállalja a feltétlen szolgálatot. Úgy viselkedik, mint az a kivénhedt „úrhölgy”, aki már annak is örül, ha valaki „használja”, s eszébe se jut, hogy „azért” fizethetnének is még valamit neki. Törökország bezzeg még „veszélyeztetettségét” is dollármilliárdokkal fizetteti meg védelmezői által. Vajon Taszár használatáért mi miért nem kértünk cserébe semmit? Legalább néhány használt F-18-ast. A szintén NATO-tag Görögország nem ilyen szégyenlős. Támaszpontjai használatáért évente szép díjat hajt be. Ha már jellemünk nincs, legalább eszünk lehetne.

Jellemző legradikálisabb nemzetijeink probléma- és helyzetérzékenységére, hogy miközben a Szent Korona jogairól fáradhatatlanul elmélkednek, addig lassan már, ha megszokott ízekre vágynak, moslékot adni se lesz joguk malacaiknak. Hazánk politikai életének mindegyik irányzata a felelősség és a tehetetlenkedések kérdésében lelkesen mindig másra, főleg a külső körülményekre hivatkozik. Pedig Magyarország 1990 óta olyan kedvező helyzetben van, amiről Horthyék 1920 után még csak nem is ábrándozhattak. Ők mégis képesek voltak elvszerű és eredményes magyar politikára. Jelenleg egyik magyar tömörülésnek nincsen nemzetgyarapító, csak nemzeti érdekeket rendre feladó politikája. Ahogy európaiságunk se több földrajzi helyzetünk és a déli harangszó hamis mítoszának szajkózásánál. Közben meg irigykedve figyeljük a románok sokszor igen balkáni, de mégis célratörő, pragmatikus és eredményes politizálását. Ők minden esetben pontosan tudják, mi az örök és az éppen aktuális román érdek, s annak képviseletekor nincsenek skrupulusaik. Ha a szükség esetleg úgy hozza, lesznek ők még – miként már voltak is – akár az iszlám előőrsei is térségünkben, kipihenve a „kereszténység védőbástyája” című időnkénti kóklerkedéseiket.

A mostani és a még várható béketüntetések, miként a hasonló antiglobalista megnyilvánulások, kétségtelenül színezik a huntingtoni modellt, miközben a nemzeti oldalnak is új mozgáslehetőséget kínálnak, de legkésőbb csak addig, míg az egyik keleti civilizáció vezető ereje nem lesz elég erős átvenni a kezdeményező szerepet Amerikától. Akkor majd az fog diktálni, mi pedig felébredve érzelgősködő álmainkból, és ha még lesz rá időnk, néhány kijózanító pofon után rögtön felismerjük, hol húzódnak a létünket meghatározó civilizációs frontvonalak.