Alig néhány hét telt el az új esztendőből, de már látható, 2007 nem lesz csendes, unalmas év. Két sztálinista diktátor már elnyerte méltó büntetését. Bagdadban az Amerika által beiktatott kormány kivégeztette Szaddám Huszeint közel 150 ember meggyilkolásáért. Mindössze néhány nappal ezt követően ítélték el népirtásért az egykori etiópiai diktátort, Mengistu Haile Mariamot. Ha ehhez hozzávesszük, hogy tavaly tavasszal Szlobodan Milosevics, miközben háborús bűnökért folytattak ellene eljárást, meghalt a börtönében, akkor egy egyértelmű minta rajzolódik ki.

Aztán újra megkísértett minket az orosz-európai olajellátás drámájának szelleme. Bár Európa nagy részén hihetetlenül meleg az idei tél, Putyin elnök intézkedései arra figyelmeztetnek minket, mennyire törékeny országaink energiabiztonsága, és mennyire keveset változnak az idők során egy KGB-ügynök módszerei. Idehaza a köztársasági elnök újévi beszédének legjelentősebb eleme az volt, hogy az államfő megpróbálta más oldalról megközelíteni Magyarország jelenlegi morális és politikai káoszát. Ahelyett, hogy rávilágított volna, a helyzet az egész országot érinti, Sólyom a felelősséget a bal- és jobboldali politikai elitre hárította, azt vetvén szemükre, hogy megosztottságuk általában véve nem a magyar társadalmat tükrözi, amely szerinte sokkal homogénebb és egységesebb. Így a karácsony utáni szokásos külpolitikai és belpolitikai uborkaszezon idén elmaradt. A nemzetközi témákat illetően engem nagyon zavar az, ahogy a hazai konzervatív sajtó Amerikát megítéli. Én magamat a magyarországi jobboldallal azonosítom, több tucat polgári körben tartottam már előadást, így jól tudom, hogy honfitársaim körében jelentős az Amerika-ellenesség. Tekintettel az általános európai közhangulatra, ez nem meglepő, bár ez a hozzáállás már az öt évvel ezelőtti terrortámadásokat megelőzően is tetten érhető volt, és sokkal mélyebben gyökerezik a történelemben. Gyakran emlegetik fel az ilyen hallgatóságban például az Egyesült Államok 1956-os magatartását, mint kritikájuk alapját, és én megértem, miért. De nézzük inkább szenvedélyek nélkül, milyen ma, 2007-ben a világ, és tegyünk fel két egyszerű kérdést: mi is Amerika, és kitől várhatjuk, hogy a barátunk legyen? Az első kérdés egyszerűnek tűnik, de jól átgondolt választ követel. Amerika igen öszszetett. Ez egy nagyon fiatal ország, amelyet európai emigránsok építettek fel. Sok minden kényszerítette a telepeseket Amerikába, az egyik legfontosabb, hogy megszabaduljanak az európai vallásüldözéstől. Végül aztán saját népe lázadt fel a kolóniát irányító angol fennhatóság ellen, mert úgy érezték, a tőlük beszedett adók nem állnak arányban a politikai képviselettel, amit számukra a korona és a hatalom illett volna biztosítson. Így született meg, több mint 200 éve az Amerikai Egyesült Államok. Hatalmas természeti kincsekkel rendelkező, virágzó ország lett, melyet földrajzi fekvése, gyenge északi és déli szomszédai biztonságossá tettek. Gazdasági növekedésének egyik motorja az Afrikából származó rabszolgamunka szabad felhasználása volt a magántulajdonban álló ültetvényeken, különösen délen. A rabszolgaság aztán egy véres, Észak és Dél között kirobbant polgárháború katalizátora lett, amely a gazdasági dominanciáért és az egyéni szabadságjogokért folyt. A háború több mint 600 ezer amerikai halálát követelte, a legtöbb áldozatot Amerika összes háborúja közül (a második világháborúban 418 ezer amerikai vesztette életét). Végül Észak győzött, és a rabszolgákat felszabadították. Ugyanakkor az egyenlőség még nagyon sok évig nem adatott meg az afro-amerikaiaknak, egészen a XX. század második felében zajló polgárjogi mozgalmakig. Addigra Amerika két európai háborúba keveredett bele, olyan konfliktusokba, amelyek nem jelentettek közvetlen fenyegetést saját nemzetbiztonságára. A második világháborúban katonai ereje megnövekedett, ennek köszönhetően az Egyesült Államok katonai törpéből (1939-ben hadserege kisebb volt, mint Belgiumé) a Szovjetunió mellett a világ másik szuperhatalma lett. Ezután egy ideológiai és nukleáris katasztrófapolitika különös hidegháborúja következett, amely végül a Nyugat ellenségének gazdasági és morális összeomlásával ért véget. Így 1991-re az Egyesült Államok lett a világ egyetlen szuperhatalma. Majd jött 2001. szeptember 11. és Amerika válasza minderre Afganisztánban és Irakban. Ezek után egy francia elemző szerint, mivel Amerika most többet költ védelemre, mint az összes többi ország a világon együttvéve, ma már – a market, szupermarket, hipermarket, plaza logikai sor alapján – „hiperhatalomnak” tekinthető. Akkor most Amerika „jó” vagy „rossz” ország? Ha a magyarországi konzervatív publikációkat olvassuk, akkor sokszor úgy fest, mint maga a gonosz. Az egyik Szaddám Huszein kivégzését követően született írásban, egy magyar napilapnál dolgozó újságíró odáig ment, hogy azt állította, Bush elnök sokkal rosszabb, mint Szaddám Huszein valaha volt. Valóban így lenne? Senkit és semmit nem lehet önmagában megítélni. Mindig valamihez képest kell ítélkeznünk. Ez a mai csésze kávé rosszabb, mint a tegnapi. Ez a könyv jobb, mint a másik szerzőé. Az Egyesült Államokat is valami máshoz képest határozzuk meg. Ez természetesen könnyebb, ha valaki járt már Amerikában, de még ha nem is, felmerül a kérdés: rosszabb-e Amerika, mint Huszein Irakja? Mint Brezsnyev Szovjetuniója? Mint Schröder Németországa? Mint Putyin Oroszországa? Vagy akár mint Gyurcsány Magyarországa? Tegyük fel, hogy valaki nem tud Magyarországon élni. Akkor melyik országba menne? Amerikába, Oroszországba, Kazahsztánba vagy Franciaországba? Nem kötelező szeretni Bush elnököt és külpolitikáját, de nagyon kíváncsi lennék, az ominózus cikket író újságíró hol dolgozna szívesebben: Amerikában vagy a Huszein által irányított Irakban? Irakban nem éltem, de az Egyesült Államokban két évet is, így személyes tapasztalatokkal rendelkezem. Bár szívesebben élek Magyarországon (még Gyurcsány alatt is), be kell vallanom, jobban tisztelem és csodálom Amerikát, mint bármely más országot a világon, kivéve hazámat. Miért? Mert ugyanazokat az értékeket tartom fontosnak, amelyeket az átlag amerikai. Amerikában valóban nincs osztályrendszer. Bár a nagyon gazdagoknak van bizonyos státusuk, de a legjobb iskolákat elvégzők nem alkotnak érdekhálózatot úgy, mint Nagy-Britanniában vagy Franciaországban. (Egykori KISZ-titkárklán sem létezik.) Másodszor pedig azért, mert az egyéni szabadság fontos tényező Amerikában. Feltéve, hogy nem az inkább baloldali államokban kénytelen élni valaki (például Kaliforniában vagy Massachusettsben), ha munkát akar vállalni és a családját eltartani, az állam nemcsak lehetőséget ad erre, de ösztönzi is. Nem várják el, hogy mindenki aránytalanul támogassa a kormányt a jövedelem után fizetett adókkal, és cserében a kormány nem tart fenn drága központosított szolgáltatásokat, amelyeket a magánszféra jobban el tud látni. De ezeknél is fontosabb az átlag amerikai morális alapállása. Ha bárki azt hiszi, hogy az Egyesült Államoknak érdeke elnyomni más országokat és létrehozni egyfajta birodalmat, az vessen egy pillantást az ország külföldi katonai akcióinak történetére. Egy katolikus szerző azt írta egyszer, hogy kétfajta ember hajlandó mások szabadságáért meghalni: az egyik Jézus Krisztus volt, és jelenleg az amerikai katona. Eltekintve egy pillanatra az iraki zűrzavartól, nézzük a tényeket. A polgárháborútól a két világháborún, Vietnamon és Grenadán át Boszniáig, Szomáliáig és Koszovóig, Amerika mindig azért lépett háborúba, hogy másokat felszabadítson. Legyen szó az ültetvényen dolgozó fekete rabszolgákról, a hitleri Németország fenyegette emberekről, vagy az egykori jugoszláviai albánokról, az amerikaiak azért ontották vérüket, hogy mások szabadok lehessenek. Tegyünk fel egy kérdést: mennyi olajkút van Koszovóban vagy Boszniában? Vagy miért zárta be az Egyesült Államok legtöbb támaszpontját Európában a hidegháború után, ha valóban imperialista szándékai vannak? Meghalna-e egy ön számára idegen ember szabadságáért? Nem vagyok George Bush, még kevésbé tanácsadóinak a nagy rajongója, de tapasztalatból tudom, hogy a fiatal, 19-20 éves amerikai katonákat Irakban és Afganisztánban nem közép-ázsiai birodalmi kolóniák álma, vagy egy Amerika-barát Mezopotámia létrejötte vezérli. Senki nem kockáztatja életét az olcsóbb benzinért. Ezeket a fiatal férfiakat és nőket egy dolog köti össze: már-már gyermekies hitük a Függetlenségi Nyilatkozat egyetemes alkalmazhatóságában, különösen abban a sorában, mely szerint mindenkinek egyformán joga van a „boldogságra törekedni”. Most pedig térjünk vissza Magyarországhoz, és az elnök beszédéhez. Ha igaza van Sólyom Lászlónak, és a magyarok többsége nem megosztott, hanem valójában, ahogy ő állítja, mindannyian ugyanazt akarják, akkor nézzük, mit is akarunk? A miniszterelnök és pártja politikai programja szerint könnyű megválaszolni ezt a kérdést: mindenkinek egyenlőnek kell lenni. Ahogy az Új Magyarország című MSZP-dokumentumban olvashatjuk, a kormány felelőssége mindenki számára biztosítani a „haladást”, a „sikert” és a „győzelmet”. Nem csupán néhány kiválasztott, hanem mindenki számára, mert „csak ez lehet a célunk”. Ez a megközelítés teljesen eltér az amerikai Függetlenségi Nyilatkozatban megfogalmazottaktól. De miért kéne ezzel törődnünk, és miért fontos ez a különbség? Egyrészt: az elv, amellyel az amerikai nyilatkozat kezdődik, az egyedüli alapja egy működő rendszernek, amely jobban tiszteli a szabadságot, mint a kormányzat hatalmát, valamint azért, mert ez bármely, magát konzervatívnak nevező ideológia magja is. Bár korábban úgy határoztuk meg a konzervatív embert, hogy az meg akarja „őrizni” (konzerválni) azokat az értékeket és hagyományokat, amelyek helytállóságát az idő bizonyította, az egyik legfontosabb megőrzendő elv mégis az állami hatalom korlátozása. Figyeljük meg az idézett dokumentum pontos gyakorlati alkalmazását. Nem véletlen, hogy a nyilatkozat eredeti megfogalmazói nem azt írták, hogy mindenkinek elidegeníthetetlen joga boldognak lenni, hanem csak törekedni a boldogságra. Nincs garancia. Miért? Mert ahogy azt minden keresztény tudja, a földi élet soha nem lehet olyan, mint a paradicsom, az utópia. Az egyetlen paradicsom Isten országa. Minden személynek joga van a boldogságra törekedni itt a földön, de ezt senki, egyetlen földi hatalom sem garantálhatja – valójában egyáltalán nem lehet garantálni -, mivel mindenkinek másra van szüksége, és mert igen különbözőek a képességeink. Ezért bukott meg a kommunizmus, és ezért sikertelen a szocializmus. Így az MSZP és Gyurcsány üzenete – de még az „jobboldali” elnöké is – nagyon veszélyes. Aki ragaszkodik állításához, miszerint mindannyian egyformák vagyunk, mind ugyanazt akarjuk és a kormány mindenkit boldoggá és sikeressé tehet, az vagy kommunista, aki képtelen megszabadulni a tudományos szocializmus előadásokon elszenvedett agymosás következményeitől, vagy nem ismeri az emberiség történelmét. Az emberiség soha nem élt és nem is fog soha tökéletességben élni. Aki nem ért ezzel egyet, kihívja Istent, és elutasítja az abszolút igazságot, hogy az ember bűnös, és nem lehet tökéletes ezen a földön. A homo sovieticus megteremtésének buzgalma nem cserélhető fel a homo democraticus létrehozásának céljával. Ezt a hibát követte el Bush Irakban és Afganisztánban. Nemes és jogos mások szabadságáért harcolni, és ha valakinek hatalma van erre, annak meg is kell ezt tennie. De a szabadság nem demokrácia. A demokrácia kurd verziója igencsak különbözik egy síita verziótól. Ez a Fehér Ház tévedése. Árnyalatnyi, de fontos tévedés. Jó lenne, ha a magyar jobboldal képes lenne a világot ilyen árnyalatnyi módon értelmezni, ahelyett, hogy Amerikát az új Gonosz Birodalmaként festi le. (Van olyan, aki ezt komolyan elhiszi? Ha igen, akkor hol remélünk igazi barátokat és szövetségeseket találni? Tényleg elhisszük, hogy Magyarországnak az az érdeke, hogy Irán, Észak-Korea, vagy akár Franciaország oldalára álljon? Ők a természetes szövetségeseink?) Mindenki vár valamit az új évtől. Én csak annyit: remélem, hogy honfitársaim végre sokkal kifinomultabb módon értelmezik majd a világ összetettségét, mint néhány „konzervatív” újságíró, és legfőképpen, hogy őszintén elkezdünk itthon együtt küzdeni egy olyan Magyarország létrehozásáért, amelyet elsősorban az határoz meg, mennyire szabadok a magyarok, és nem az, hogy a politikai pártok hogyan ígérik meg ezt számunkra.