Gorka Sebestyén

A Magyar Szocialista Párt történelmet írt. Régiónkban, miután a kommunizmus ideológiája meghalt, de a közös történelem nem, mely összeköt bizonyos közszereplőket, egy általános trendnek lehettünk a szemtanúi: a szavazói magatartás „forgóajtó” szindrómájának. 1990-ben a kommunista vezető elit – bárhogy is nevezték akkoriban magukat – az első demokratikus választások alkalmával alapos vereséget szenvedett a legtöbb országban. A szovjet gyarmatosítás igája alatt nyögő nemzetek állampolgárai érthető módon kifejezésre juttatták, hogy elegük van, hogy eljött a változás ideje; új arcoktól és új politikai erőktől várják a nemzetük sorsát meghatározó döntések meghozatalát. Pár évvel később azonban, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy egyik vezető sem – sem Antall, sem Walesa, sem Havel – képes négy rövid év leforgása alatt működőképes és virágzó államot létrehozni a kommunizmus negyven évének romjain, az egykori disszidánsok, a konzervatív ellenzék erői vereséget szenvedtek. Alig öt évvel azután, hogy a világ deklarálta a diktatúra és a kommunizmus ideológiájának az európai kontinensről való eltűnését, az egykori kommunista elit a „demokratikus szocialisták” köntösében visszatért a hatalomba. Majd azután, hogy nyilvánvalóvá vált, hogy a régi elvtársak sem képesek elhozni a tejjel-mézzel folyó Kánaánt a közösség számára, a politikai elit körforgását tapasztalhattuk a térségben. Amikor éppen nem az egykori kommunisták voltak hatalmon, akkor a konzervatív ellenzék kormányozhatott. Amikor pedig nem a konzervatív ellenzék vitte az ország ügyeit, akkor a nómenklatúra tagjai tették azt. A csalódott szavazók minden alkalommal megbüntették a hatalom aktuális gyakorlóit.

Az MSZP véget vetett mindennek. Megtörte a posztkommunista politikai tradíciót, legalábbis a mi nagyszerű országunkban. Történt mindez úgy, hogy a berlini fal leomlása után a legnagyobb folyó fizetési mérleg és államháztartási hiányt sikerült felhalmoznia. A növekvő munkanélküliség, és európai uniós csatlakozásunk financiális hozadékainak megakasztása és késleltetése ellenére, megmagyarázhatatlan módon a magyar szavazópolgárok többsége úgy döntött, hogy előnyben részesíti a hatalmon lévő kormányzatot, megbünteti az ellenzéket, és eddig még soha nem tapasztalt második kormányzati ciklus kitöltésére ad felhatalmazást az MSZP számára. Szándékosan használom a megmagyarázhatatlan kifejezést, ugyanis, mint ahogyan arra a politológus Lánczi András rávilágított, ha valaki szemügyre veszi a puszta tényeket, az ország gazdasági állapotát makroszinten, az emberek pénztárcáját mikro szinten, a hazai üzleti környezet alakulását, Magyarországnak a nemzetek közösségében betöltött szerepét, vagy az MSZP-SZDSZ-koalíció körüli botrányok tömkelegét – a D-209-es ügytől a brókerbotránnyal bezárólag, akkor azt kell látnia, hogy logikus és racionális érvek mentén képtelenség magyarázatot adni a kormánypártok választási győzelmére.

De épp ez adja a probléma velejét. Az ember nem egyedülálló volta, létének a Mindenhatótól származtatott eredete éppen abban nyilvánul meg, hogy az ember nem gép, nem érzelmeket mellőző robot. Ennek eredményeként a politika, mint minden más, emberek által vezérelt tevékenység elsősorban nem a matematika szabályai szerint értelmezhető, hanem sokkal inkább a költészethez, a színházhoz hasonlatos. Nem a realitás pontos megjelenítése vezet sikerre, hanem a közönségben, a szavazótáborban kialakított képzetek, a feléjük továbbított érzelmek, az, hogy képesek megmutatni, hogy megérdemlik bizalmunkat.

Az elsődleges célom itt nem az, hogy a Fideszt kritizáljam, hanem az, hogy magyarázatot adjak az MSZP győzelmére. Örömmel látom, hogy a jobboldali sajtó hasábjain vita indult a választási eredményekkel kapcsolatban. Erre a vitára már az MSZP 1994-es választási győzelme után sor kellett volna, hogy kerüljön, de legrosszabb esetben 2002-ben, mikor második alkalommal tudtak választásokat nyerni. Számos csoportot lehet okolni azért, hogy ez az eszmecsere egészen 2006-ig váratott magára. Itt nemcsak a Fidesz vezetőségét és anonimitásba burkolózó tanácsadóit kell megemlíteni, hanem magát a konzervatív médiát és a vezető jobboldali értelmiségiek és közírók körét. De részben az átlag jobboldali szavazó is felelős. Egy demokrácia csak addig demokrácia, amíg az egy táborhoz tartozó szavazópolgárok többsége úgy érzi, hogy pártja képviseli érdekeit és osztozik céljaiban. Ha ez nem így van, a mi dolgunk, hogy változásra késztessük a politikusainkat.

Mindazonáltal az eszmecsere elkezdődött. Ahogyan az várható, az első megnyilatkozások inkább kritikusak, mint építő jellegűek. Remélhetőleg ez az idő előrehaladtával megváltozik, amint a Fidesz ráébred, hogy nincs más választása, mint nyitni új arcok, új gondolatok és egy valódi vita felé. Mindeközben a Demokratában induló új rovat célja, hogy felszínre hozza mindazokat a nagyobb, stratégiai jelentőségű kérdéseket, melyek felett 1990 óta táborunk figyelme elsiklott, vagy melyeket közíróink és politikai vezetőink mind ez idáig nem tartottak fontosnak. Magyarország egy ténylegesen megosztott nemzet, melyet az határoz meg, hogy kinek a rokona vett részt az 1956-os forradalomban, és kinek nem. Egy nemzet, mely lelkét sorozatos sérelmek érték a 20. század folyamán. Itt nem csupán ősi országunkra az első és második világháborút lezáró békékben kiszabott igazságtalanságokra gondolok, hanem a társadalmunkat ért, jóval kevésbé nyilvánvaló és rosszindulatú károkozásra, melyet a 40 évig ránk kényszerített diktatúra és a kommunizmussal szembeni 1956-os ellenállásunk következményei okoztak. Az a helyes, hogy idén, a szabadság nevében fogant dicsőséges felkelésünk 50. évfordulóján végre feltesszük magunknak azokat a kérdéseket, melyek megválaszolása segít nemzetünk újjáépítésében, lehetővé teszi, hogy Magyarország visszatérjen dicső helyére, ahol világítótoronyként hirdetheti 1100 éves történelmének értékeit.

Ennek eléréséhez kezdjük azzal, hogy tegyünk kísérletet megérteni, mi is történt áprilisban. Honfitársaink miért döntöttek úgy, hogy a hatalomban tartanak egy olyan csoportot, mely tagjai nem csupán annak a diktatórikus rendszernek voltak a részesei, amely oly hosszú évtizedeken keresztül fojtogatott minket, de akik új álruhát öltve Magyarországot a térség tigriséből Közép-Európa gazdaságilag leggyengébb, legmagasabb adóterhekkel sújtott országává változtatták.

A válasz első és legfontosabb eleme a kommunikáció. Szakterületem a politikatudomány, azon belül is a biztonságpolitika és a demokratikus fejlődés tárgykörei. Így azon kevesek közé tartozom, akik valójában azt választják, hogy mindennap, amennyire lehetséges, figyeljék a politikai híradásokat. Ezen túl a választási időszakok alkalmával elolvasom a pártok által közzétett anyagokat, elsősorban választási programjaikat. Így tudom, hogy mit ígért a Fidesz papíron, és mit mondott az MSZP arról, mit fog tenni választási győzelme esetén. Higgyenek nekem, a választások végkimenetelét nem azok a politikai alapelvek határozták meg, melyeket ezen dokumentumokban a pártok lefektettek. Először is, a rideg valóság az, hogy a politológusokon kívül nagyon kevesen olvassák ezeket a dokumentumokat, nem is beszélve arról, hogy még kevesebben vannak azok, akik csupán a választási programokban foglaltak alapján hozzák meg döntésüket a szavazófülkében. Ez persze nem meglepetés. Nyilvánvaló okból kifolyóan a világ országainak túlnyomó többségében ugyanez tapasztalható. Először is, ezek az anyagok általában nem izgalmas olvasmányok. Nem olyanok, mint Agatha Christie vagy Jókai Mór művei. Másodszor pedig minden ember képes észlelni a körülötte zajló világ eseményeit, vagy legalábbis egyéb forrásokat alapul véve, mint személyes tapasztalatai, a média, barátok vagy kollégák beszámolói, képes döntést hozni abban a kérdésben, hogy ki végzi jól a munkáját, és ki teljesíthetne jobban. Az állítást, hogy ezen dokumentumok nem játszanak fontos szerepet a választási eredmények alakulásában, az a tény is erősíti, hogy a két párt programja ténylegesen nem tér el nagyban egymástól. Bár különbségek léteznek, azok csupán részletkérdésekben fedezhetők fel, nem a központi ideológiában. Minthogy a Fidesz és az MSZP a múltban egyaránt a nagyobb kormányzati struktúra, és az állam nagyobb gazdasági szerepvállalása mellett állt ki, az MSZP és az SZDSZ választási programjai között valójában nagyobb különbség van, mint a Fidesz és az MSZP programjai között.

Így a kommunikáció egyéb formáira kell figyelmünket összpontosítanunk. Idén a Fidesz teljesen más stratégiát választott, mint 2002-ben. A múlt alkalom késői startja helyett, mely erőteljes és intenzív kampányhoz vezetett az utolsó napokban, a Fidesz most a visszafogottabb hangnem mellett döntött, hogy még okot se adhasson a kritikus hangokra, hogy egy úriemberhez méltóbb módon induljon harcba a szavazatokért. Ezt az első Gyurcsány-Orbán élő televíziós vita példázza a legjobban. Nehezen tudok elképzelni még egy olyan európai országot, ahol a hivatalban lévő miniszterelnök egy élő választási vitában ilyen agreszszív és provokatív hangnemet engedhetett volna meg magának elsőszámú riválisával szemben – például azon kijelentésével, hogy vitapartnere tanulhatna még egy kis matematikát – anélkül, hogy az ellenzéki vezető maga és pártja védelme érdekében ne válaszolt volna egy ugyanolyan energikus, erőteljes magatartás felvételével. De Orbán nem tette ezt, valószínűleg azzal a feltevéssel élve, hogy épp ez az erőteljes stílus került oly sok szavazatába a 2002-es választások alkalmával. Inkább csendes és kimért maradt. Azonban úgy tűnik, hogy a konzervatívok szavazótábora biztos, és hogy ezzel a békés magatartással nem sikerült új szavazókat megnyernie a jobboldal számára. (A szavazói lojalitás kérdése rendkívül összetett, de annál fontosabb, így a jövőben még foglalkozunk vele). A visszafogott kommunikációs stratégia egyszerűen a kormány malmára hajtotta a vizet.

A kommunikációnál maradva, érdemes egy médiumra összpontosítanunk, mely úgy tűnik, egyre nagyobb szerepet kap a politikában mindenfelé: az óriásplakátra. Mindkét párt, pénzt nem kímélve, komoly stratégiákat dolgozott ki. A Fidesz két eltérő üzenetet hordozó fázisra bontotta kampányát, míg a kormányzat például Európa eddigi legnagyobb választási plakátjának kifeszítéséhez folyamodott. De mik voltak az üzenetek? A Fidesz látszólag egy profi kampánnyal állt elő, mely egyes központi kérdések mellé a választások kimenetele szempontjából kulcsfontosságú társadalmi csoportokat rendelt: az árak és az idősek, a munkavállalás, a család és a fiatal generációk stb. Minden alkalommal szerepeltettek egy arcot, mellette egy konkrét információt: milyen mértékben emelkedett a gáz ára, hány kis- és középvállalkozás ment csődbe, mily mértékben növekedett a munkanélküliség. Tények és számok, melyeket nem lehet másként értelmezni. Mindehhez párosult a Munka, Otthon, Család hármasának szlogenje.

És hogy mit tettek a kormányzó erők óriásplakátjaikra, tudva, hogy a számok félremagyarázhatatlanok? Talán konkrét jövőbeni terveket, netán az elmúlt négy év kormányzása során elért eredményeket? Nem. Az MSZP plakátjain nem szerepeltek számok vagy adatok, sem a múltbéli teljesítmény magasztalása, sem a jövő fényes perspektíváinak felvázolása. Csupán egy szó volt olvasható: IGEN. Mindez azt példázza, hogy az MSZP, de még inkább a párt tanácsadói megértették, ebben a csatában a KSH-adatokkal vagy a jövő vízióinak ütköztetésével nem tudják kivívni a győzelmet, viszont a magabiztosság érzetével, vagy azzal, hogy melyik oldal tűnik magabiztosabbnak, ki az, aki – hogy ezt a szörnyű és agyonhasznált kifejezést használjam – nagyobb lendületben van, már annál inkább. Ez az első lecke a modern politikában, és az, hogy az MSZP ezt megértette, nagy szerepet játszik az áprilisi választások megnyerésében. Egy olyan választáséban, ahol ha a tényeket és a számokat vesszük alapul, az MSZP-nek csúfos vereséget kellett volna szenvednie.

Sajnos, ez a modern politika természete. Az üzenet nem elsősorban az értékekről kell hogy szóljon, hanem a hozzáértést kell hogy megjelenítse. Nekünk a jobboldalon viszont nem szabad elhagynunk értékeinket. Épp az értékeink azok, amelyek megkülönböztetnek minket a csupán hatalomra és jólétre vágyó ellenfeleinktől. Mindazonáltal nem szabad megfeledkeznünk a szabályról: soha nem lesz alkalmunk értékeink mentén kormányozni, ha előtte nem nyerjük meg a választásokat. Választásokat nyerni pedig könnyebb, mint összeállítani egy bonyolult választási programot. A győzelem a magabiztosságról és a hitelességről szól. A következő cikkben azzal fogok foglalkozni, hogy mi tesz minket konzervatívvá, mivel kellene törődnünk, és hogyan válthatjuk mindezt valóra.

A szerző a Fejlődő Demokrácia és Nemzetközi Biztonság Intézet igazgatója. E-mail: gorka@itdis.org