Az elején szeretnék egy félreértést eloszlatni. A „radikális” kifejezés nem alkalmas annak az embertípusnak, viselkedési módozatnak, túlélési stratégiának a jellemzésére, amire használják. A radikális ugyanis magyarul gyökerest, gyökeresen mást jelent, míg azok, akikre ezt mondják, éppen hogy nem hívei a gyökeres változtatásoknak, a radikális beavatkozásoknak. Erre az embertípusra a „szókimondó” kifejezés a helyénvaló, s íme, máris világossá válik minden. Mert a legtöbb esetben nem az a baj ezekkel a megtámadott „szókimondókkal” – Bayer Zsolttal, Lovas Istvánnal, Tóth Gy. Lászlóval, az egész Sajtóklubbal, a Demokratával, a Vasárnapi Újsággal és így tovább -, hogy elfogadhatatlan dolgokat mondanak, hanem az, hogy kimondanak olyan dolgokat is, amit lényegében véve – otthon a vécén még a leggyávábbak is – mindenki gondol, csak nem meri kimondani.

Másfelől az önmagukat „mérsékeltnek” nevezők pedig valójában a saját gyávaságukat leplezik. Ami fakadhat egyszerű emberi félelemből, rosszul értelmezett karrierféltésből, butaságból vagy tehetségtelenségből, a lényeg ugyanaz: csak nem kimondani semmit, csak elkerülni a vitát, az összecsapást, csak semmi harc, csak puha lapítás, hátha ez egyszer szánkba repül a sült galamb, vagy ha az nem, legalább egy sült veréb.

Íme, így fogalmazza ezt meg egy kolléga az állampénzen hízlalt kappanhetilap „Közügy” rovatában, sokadikként tolakodva előre a tömegben és rúgva bele a „radikálisokba”, hátha ez a rugdosódás még jól jön egyszer:

„A publicisztikában a mérséklet nem politikai »elhajlás«, puhaság, behódolás, hanem egyfelől retorikai segédeszköz, másfelől – amennyiben a stílus maga az ember – az illető publicista önképének fontos eleme.” A freudi elszólásoktól hemzsegő, mentegetődző mondatocska ekképpen folytatódik: „Egy ilyen elképzelés szerint a radikális publicisztika – jelenjen bár meg az ÉS, a 168 Óra, a Magyar Fórum vagy a Demokrata lapjain – nem lesz radikálisabb attól, hogy kiabál és sérteget, hogy kipécéz és lejárat embereket, hogy emberi méltóságában bánt meg valakit. Inkább valamifajta félelemről tanúskodik: az kiabál, aki fél.”

A milliárdokon hízlalt kappanhetilap, a szakmailag és morálisan tökéletesen impotensek bizonyuló, ezért tökéletesen érdektelen Heti Válasz – mert itt jelent meg az írás, a sokadik bennünket gyalázó cikk – újra és újra nekirugaszkodik a lehetetlennek. Bebizonyítani a szókimondó sajtószereplőkről és -műhelyekről, hogy azért gyávák, mert ki merik mondani, amit gondolnak, másfelől ezzel ellentétben hősiességnek tüntetni fel a semmitmondást, a szépelgő, gyáva mellébeszélést. Pontosan úgy, ahogy a 2002-es választási kampányban történt.

A legújabb demokrácia legtehetségesebb és legsikeresebb kormánya, holott tíz százalékkal nagyobb népszerűsége volt, mint a baloldalnak, azért veszített sok egyéb ok miatt, mert míg ő a maga részéről csupán azt az üzenetet tartotta fontosnak, hogy „a jövő elkezdődött”, ami tagadhatatlanul „mérsékelten” semmitmondó, azaz toleránsan érdektelen volt, addig a másik oldal ezt felelte rá: „a jövő elkezdődött… de nem veletek! Mert ti csaló, tolvaj, szélsőséges, nemzetvesztő, Európa- és Amerika-ellenes, hazug, lopós, pénzelherdáló stb., stb. piszok banda vagytok, akiket le fogunk váltani, és majd csinálunk végre jóléti rendszerváltást, és két marokkal osztjuk a pénzt, és nem kell dolgoznia senkinek, és az összes tolvaj fideszest jól börtönbe csukjuk…” És mellesleg csaltak is, és ami a fő: nyertek.

Eltelt egy év és már elő is bújtak a gyávák és tehetségtelenek, és ott kezdik, ahol akkor abbahagyták: lejáratni a szókimondókat, kifogni a szelet a vitorlákból, mert túlságosan is nekiindult a hajó…

Annak idején az első forduló elvesztését követően megrendült a polgári tábor. Azért nem omlott össze, mert Orbán Viktor személyében előállt valaki, aki vállalni tudta és merte a népvezéri szerepet, aki mert és tudott feladatot adni legalább ötmillió embernek, és azt is meg tudta mondani, hogyan kell ezt a feladatot hosszú időn keresztül végrehajtani.

Ne felejtsük azonban hozzátenni, hogy ez a polgári körös mozgalom két hét alatt kiüresedett volna, ha a fentebbi sorokat leíró Horkay Hörcher Ferikék, avagy a hasonlóképpen gondolkodó Malgot Istvánkák, Jávor Bélácskák szelídke szavai szerint mennek a dolgok. De bíz nem úgy mentek. A Hajrá, Magyarország! Hajrá, magyarok! mozgalomnak éppen az a szókimondó hevesség adott töltést, amit emezek olyannyira kárhoztatnak.

És ez az erős érzelmi töltés ad erőt és lendületet ma is, ennek köszönhetően gyarapodik óriáspárttá az időközben Szövetséggé alakult Fidesz. Ez az erős érzelmi motiváció tartja szorosan együtt azt a több százezer, vagy tán több millió embert, akik a gyáva és közhelyes mentalitással szakítva találták meg egymást 2002 tavaszán a budapesti Kossuth téren.

Nincs értelme azon vitatkozni, hogy ki és miért mérsékelt avagy radikális. Azért nincs, mert ez az ellentét nem létezik. Emberek vannak, akik merik és tudják képviselni a maguk véleményét, emberek, akik mernek és tudnak kiállni a nyilvánosság elé egy értékrend védelmében, és – nem utolsósorban – akik mernek és tudnak nemet mondani olyan értékekre, amelyek számukra elfogadhatatlanok. Ezek az emberek igen sokfélék, és mivel emberekről van szó, olykor önmagukban is változatos képet mutatnak. Az egyik indulatos, a másik visszafogott. Az egyik szenvedélyes, a másik higgadt. Az egyik szereti az erőteljes, plasztikus jelzőket és mondatokat, a másik tartózkodik az erőteljes kifejezésektől. De ezek csak felszíni, lényegtelen különbségek. Mert a lényeget tekintve ezek az emberek egyfélék: nem félnek a véleményüket kinyilvánítani.

Vannak másféle emberek is. Ők nem mernek hangosan beszélni, félnek a véleményüket közzétenni. Az egyik azért fél, mert nem akarja elveszíteni az állását, a másik azért fél, mert rossz tapasztalatai vannak a múltból, és nem hiszi, hogy megváltozott volna a világ, a harmadik csak egyszerűen nem mer kiállni. Nem rossz emberek ezek, sőt ők vannak többségben, ők az a jámbor többség, akikért a harc folyik.

Állnak ezek az emberek a nézőtéren és nézik a küzdelmet. A küzdelem történelmi koronként más formában, de azonos elvek szerint, azonos célokért folyik. Valaha gladiátorok harcoltak, most hivatásos focicsapatok küzdenek. Mindig két csapat játszott, ezt a mérkőzést változó formában, mindig ugyanaz a két tábor vívja: a polgárok és a proletárok. A középosztály és a plebs. És az arisztokrácia – legyen származási, pénz-, vagy médiaarisztokrácia – mindig összefog a proletárral a polgár ellenében.

A polgár egyetlen fegyvere az erkölcs, a szabálykövetés. Az arisztokrata (és a plebsz) egyetlen fegyvere a másság, a törvényesített szabályszegés. Ha a polgár győz, megkezdődik az aranykor, ha a proletár (vagy az arisztokrata), megkezdődik a sötét vaskor. Egy dolog azonban soha nem történt meg: hogy a polgár szurkolója a polgár ellen, a proletár szurkolója a proletár ellen fordult volna. Ezt a gyáva manővert most találta fel a történelem.